Tisza István arcképéhez

Tisza István Kossuth téri szobrának felállítása folytán ismét feléledt a hajdani miniszterelnök történelmi szerepe és pozíciója körül – a rendszerváltás óta újra és újra felbukkanó – vita. E disputa során az egyik oldal azt a politikust látja Tiszában, akinek a szabadság és a nemzet határozta meg gondolkodását, a másik oldal viszont úgy véli, hogy „nem szerette a progressziót”.

A kérdés, melyre itt csak igen rövid válasz adható, az, hogy mit jelentett mindez akkor, vagyis mit gondolt magáról, milyen pozíciót foglalt el Tisza a politikai gondolkodás szempontjából, hol helyezték el ellenfelei, illetve, hogy mit jelent ez a mai magyar politikai gondolkodásban.

Tisza önmagát szabadelvűnek, vagyis liberálisnak tartotta, a Szabadelvű Párt színeiben kezdett politizálni, és korabeli ellenfelei is a szabadelvűek közé sorolták, ami persze sok gyakorlati elemet tekintve mást jelentett akkor, mint most. Ezért éppúgy ostobaság volna számon kérni rajta mint liberálison a melegházasság melletti kardoskodást, mint az általános, titkos és egyenlő választójogot, amelyet akkor nem is a liberálisok, hanem a polgári radikálisok, élükön Jászi Oszkárral, vetettek a szemére. Ma persze már az is furcsának hat, hogy Tisza liberális pozícióból érvelt egy „értelmiségi” kisebbség által fennhangon hirdetett radikális gondolat, a választójog óriási ugrással történő kiterjesztésével szemben. Tisza szabadságpártisága azonban nem ragadható ki az adott történelmi kontextusból, másrészről ez a szabadságpártiság megkérdőjelezhetetlen, amit jól mutat, amikor például a különböző szocialista irányokkal szemben éles kritikát fogalmaz meg az állam mindenhatósága ellenében, és teljes mértékben kiáll az „egyéniség szabad kifejtése” mellett.

A Jászi-féle radikálisok úgy vélték, hogy a „reakciós”, „társadalmi fejlődést” akadályozó „uralkodó osztályok” elnyomásával szembeni orvosság volna a választójog radikális kiterjesztése. Az ő gondolkodásukban a századelő Magyarországának problémája az „osztályellentét” volt, s az olyan nehézségekről, mint az akkori magyar államot szétfeszítő nemzetiségi kérdésről úgy gondolkodtak, mint amelyet bizonyos önző érdekek elkendőzésére használnak, s amelyek igazából mind a szociális ellentétekre vezethetők vissza. Ez a csoport a tudomány köntösét használva fejtette ki tabudöntögető, tehát ízig-vérig radikális nézőpontját. A radikalizmus tehát a kiindulóponttól a megoldásig végigkíséri a gondolkodásukat, hiszen azt mindvégig az erőteljes leegyszerűsítés jellemzi, ha ez tudományosnak tetsző kifejtésben ölt is testet.

Tisza a radikálisoknál jóval komplexebb problémarendszerből, lényegében négy társadalmi ellentétből, a vallási és a szociális megosztottságból, az agrárkérdés körüli érdekellentétekből, illetve a nemzetiségi szembenállásból indult ki. Mindez talán abból is adódott, hogy ezekkel a problémákkal a kormányzás szemszögéből szembesült, nem csak könyvtárakban elmélkedve és pesti értelmiségiekkel polemizálva. Azt gondolta, hogy ezek az ellentétek szétfeszítenék a fennálló nemzeti és állami kereteket, amennyiben a választójogon keresztül a parlament arénájába kerülnének. Nem a jogkiterjesztés tarthatatlansága mellett érvelt, hanem ahhoz egy fontos előfeltételt támasztott, méghozzá a kor liberális gondolkodásának alapján. Úgy vélte, hogy vitára akkor kerülhet sor, ha az racionális keretek között megy végbe, ehhez pedig elengedhetetlen a kulturális színvonal emelése.

De hogyan vált Tisza konzervatívvá, vagy a progresszió ellenfelévé, ha önmagát szabadelvűnek tartotta, csakúgy, ahogy korabeli ellenfelei?

A megoldás a rendszerváltás utáni politikai gondolkodásban található meg, amikor szerepét már történelmi előképként értelmezték újra.

A rendszerváltás utáni politikus, politikai gondolkodó szemszögéből az eddig leírtak csupán tudományos okoskodásnak tekinthetők, mert Tiszát a politikus nem a történettudomány vagy a politikai gondolkodás tudományos elemzése szemszögéből vizsgálja, hanem mint politikust. Ez természetesen nem róható fel hibaként, hiszen a politikai gondolkodás természetéből adódik, amelynek sajátos, tudománytól és sok más szférától eltérő természete van, s furcsa lenne számon kérni a politikustól, hogy politikusként gondolkodik.

Tisza azáltal vált konzervatívvá, hogy a mások és részben önmaga által is konzervatívnak tartott politikai oldal előképként tekint rá, a konzervativizmust maradisággal azonosító ellenoldal pedig az ellenségkép felvázolásához használja. Így tett 2000-ben az akkor SZDSZ-es Bauer Tamás: „A jobboldali kormánykoalíció azt a történetfelfogást erőlteti hivatalosként az országra, amely csak a Szent Istvántól Werbőczyn át Tisza Istvánig és Bethlen Istvánig ívelő tradíciót tudja magyar tradícióként elfogadni, az úri Magyarország tradícióját; és megtagad mindent, ami szabadságpárti, így megtagadja Adyt és Károlyi Mihályt is.” Mindez természetesen azt is magával hozta, hogy a másik oldal Károlyival, Jászival azonosult. Ezt tükrözi az MSZP egyik közleménye is: „Tisza István nem szerette a magyar progressziót, s a magyar progresszió sem szerette Tiszát. Ez egy évszázad múltán sem változott.”

A jelenlegi kormányoldal pozitív példaként tekint rá, s így teszi politikai erőforrássá Tisza életművét, alakjának felelevenítésével a saját pozícióját értelmezi és mutatja be, amit jól szemléltetnek Orbán Viktor 2000-ben Debrecenben, az ottani Tisza-szobor avatásán elmondott mondatai: „Tisza István miniszterelnök úr a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje. Modern gazdaságot akart, és maradisággal vádolták meg. Igazi, korszerű, a törvénykezésen és az önkormányza-tokon nyugvó szabadságeszméje volt, és a szabadság korlátozását vetették a szemére. Mélyen hívő református ember volt, és sokan a hittársak közül nem bocsátották meg neki a korát megelőző ökumenikus gondolatot. (…) Támadták jobbról, és támadták balról. A magyarkodóknak nem volt elég hazafias, az idegenlelkűeknek nacionalista volt.” Orbán Viktor értelmezésében Tisza egy mindenfelől „ostromlott várat örökölt”, de hitt abban, hogy a nemzet megmenthető.

/Zila János/