Tamási Áron

IGAZÍTÁS A VILÁGON

A fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap.

 - Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat - mondta a kovács.

 Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt.

 - Pedig megereszkedik - felelte.

 A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre.

 - Hozzád adom - mondta Gergelynek.

 Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket.

 - Vigyázattal hazahengerítem - mondta a fiú.

 Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart, s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugárnyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot.

 Egy óra múlva ott állott a kicsi vetőszekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt a szekérnek, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly úgy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket is ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt.

 Megnézte minden oldalról a szekeret.

 - Olyan, mint egy menyasszony! - gondolta magában.

 A szekér is ámulattal nézte őt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében.

 - Szép legényecske ez a Gergely! - gondolta a szekér.

 Úgy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben.

 Az ilyent látni kell!

 Abban a percben megfordult Gergely, s bément a házba.

 - Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! - mondta érett jókedviben.

 - Megtekintjük... - felelte Márton, az öreg.

 Gergely ment elöl, s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bé az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália.

 Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállott, s még mindig nézte. A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba; s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó.

 A várakozás nyújtotta nyakát a csendben.

 - Az ember gyarló... - mondta végre az öreg.

 Mindig azt hitte Gergely, hogy jól ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye.

 - De még milyen gyarló! - erősítette Gergely.

 Az öreg megnézte a fiát, s így szólt:

 - A te gyarlóságodon tudunk segíteni.

 - Az jó vóna! - mondta Gergely, mintha pontosan értené.

 Megint elhallgattak.

 A csend olyan volt s az öreg szemejárása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben.

 Hevületben volt Gergely, s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját is felvette volna. Hangjában is benne volt eszének izgalma, ahogy mondta:

 - Egyiken lehet, s a másikon nem.

 Úgy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét.

 - Te még megtanulhatod - mondta -, hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam oly fiat idézni elé, aki tanulás nélkül is kereket csináljon.

 Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is véle lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek.

 - A víznek is gátat állítanak - mondta.

 Egyszerre kemény lett a férfi arca, s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őt!

 - Gyere s egyél! - mondta a fiának.

 Most az öreg ment elöl, s Gergely igen jól evett.

 Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú, s lelkében garmadával a szépítő szereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet festeni s kívánatosra.

 Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte:

 - Így ősszel nem énekelnek.

 - Nem - mondta az öreg.

 - S vajon miért?

 - Nem beszéltem még egyikkel sem.

 Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt, s pacsirtával még ne beszéljen.

 - Hát szarkával beszélt-e? - kérdezte.

 Úgy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet-szavát, s magában beismerte a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritka szépet, az apjához méltót.

 - Nem szarkát gondoltam, hanem hollót - szólott csendesen.

 - A hollónál te nem lehetsz inas - felelte az öreg.

 - Hát kinél lehetek?

 - Gyalog mesternél.

 Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosan repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a "Gyalog" név is takarhat huszár természetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron, s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik.

 Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe.

 - Itt mindenki meghót! - mondta.

 De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert.

 - Elment adót fizetni - mondta az asszony, s azzal az ajtón keresztül ismét sírba szállt.

 Apa s fiú egymásra néztek.

 - A termés gyengének ígérkezik - jegyezte meg Gergely.

 Tanakodni kezdtek, hogy elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jó volt, hogy így határoztak, mert egy fél óra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta, s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla, s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk.

 Valódi Gyalog mester volt.

 Az öreg köszönt neki, de Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományáért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit.

 - Neked így jó lesz-e? - fordult feléje az apja.

 - Nem vállalkozom - mondta Gergely.

 Váratlanul s nagyon egyenesen jött a szó, meghökkentette mind a két öreget. Nem értették ezt a különös fordulatot, s vallatni kezdték a fiút, mindenféle csábító és jóleső szavakkal.

 Gergely nem akart felelni.

 Úgy kellett eltávozni eredmény nélkül.

 Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott, s kemény tekintettel úgy kérdezte meg:

 - Mért nem vállaltad?

 - Én ilyen rusnya embernél nem tanulok! - felelte Gergely.

 Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul.

 - Csúf a világ is! - mondta.

 - Éppen azért! - felelte Gergely. - Én nem járulok hozzá!

 - Hát?

 - Javítsunk rajta, azt nem bánom.

 - Miképpen javítsunk?

 - Én nem vagyok ötvenegy esztendős! - mondta a fiú.

 Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg, s gondolkozni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt, s elindultak a város felé vissza. Úgy látszott, valami nemes cél vezeti őket, s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg, s azt mondta utána:

 - Most gyere!

 Furcsán fénylett a szeme, s az arca rózsásodott.

 - Itt állj meg! - szólt egy borbély üzlete előtt.

 Maga bément a boltba, s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették, s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig, s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott:

 - Mingyárt jövök.

 Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt.

 Négyen mentek tovább.

 Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállottak a két táskával, s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepére tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre:

 - Üljön le!

 Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg:

 - Beretválja meg!

 Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig.

 - Vegye, le, doktor úr! - hangzott a parancs.

 Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gondolattal megtapogatta a gumót, s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett, s úgy levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén.

 - Fájt? - kérdezte.

 - Annem - felelte a mester.

 Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély.

 Gergely is nézte, s mindegyre bugyogva nevetett.

 - Most már itt maradsz-e? - kérdezte az apja.

 - Most már itt - felelte Gergely.

 Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot, s Gergely, örömében, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végén.