TAMÁSI ÁRON

(Farkaslaka, 1897. szept. 20. - Bp., 1966. máj. 26.)

Tamási Áron sokgyermekes földműves szülők gyermekeként az erdélyi Farkaslakán látta meg a napvilágot 1897. szeptember 20-án. 1917-ben érettségizett Székelyudvarhelyen, majd innen az első világháború olasz frontjára került. Tanulmányait 1919-től a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta, majd a Kereskedelmi Akadémián tanult tovább.

Rövid ideig bankhivatalnokként dolgozott, majd 1923 és 1926 között az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élt és dolgozott. Az itt töltött évek szolgáltak alapanyagul és ihlették meg legsikerültebb művét, az Ábel című regénytrilógiáját, amelynek humora, a patriarchális székely világ és a modern kapitalizmus szembeálltásából és stilisztikai bravúrjaiból fakad.

Visszatérése után Kolozsvárott telepedett le, és egészen az 1940-es évekig Erdélyben élt. 1920 és 1933 között három ízben is megkapta a kor legrangosabb irodalmi kitüntetésének számító Baumgarten-díjat (1920, 1930, 1933). 1945 és 1947 között a parlament behívott képviselőjeként részt vett a törvényhozás munkájában is.

Első novellája Szász Tamás, a pogány címmel, 1922-ben jelent meg a kolozsvári Keleti Újságban. Kapcsolatban állt szinte valamennyi erdélyi magyar irodalmi és szellemi műhellyel, így többek között az Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal vagy a Vásárhelyi Találkozóval is. Ehhez hasonlóan aktívan részt vett a hazai irodalmi életben is, jó kapcsolatot ápolt a Népi Írók Mozgalmával. Rendszeresen levelezett a Válasz, illetve a Márciusi Front íróival. E csoportokkal közös szándék vezette: a nép kérdéseinek demokratikus úton való megoldása.

Egész politikai és irodalmi pályafutása alatt a köznépben látta a társadalom politikai és művelődési megújulásának forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása is az ő nevéhez fűződik; Tamási Áron volt a találkozó elnöke. A főváros ostromát Bajor Gizi villájá­ban vészelte át. 1949 után hallgatásra kényszerült, csak 1954-től térhetett vissza az irodalmi közéletbe, ekkortól jelenhettek meg novellái, illetve színművei.

A székely falvak világának ábrázolása egész munkásságának alapját jelenti, az erdélyi falusi létélmény látásmódjának, stílusának és szókincsének alapja. Írásaiban bravúrosan olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, falusi lét józan realizmusát és a népi misztikumot. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, kedvenc céltáblája az általa elítélt, romlott erdélyi arisztokrácia volt. Későbbi műveibe - kezdeti realizmusától eltávolodva - jelképes, népi miszticizmus is keveredett.

A folklorisztikus-mitikus szemlélet regényeiben változó eredményeket szült; olykor patetikus eposzregényt, olykor játékos mitologikus mesét (Szűzmáriás királyfi, 1928; Jégtörő Mátyás, 1935; Ragyog egy csillag 1938), máskor azonban igazi remekművet, mint az Ábel-trilógia első kötete (Ábel a rengetegben, 1932). Itt találta meg azt a stílust, amellyel önmagát, naiv, meseszerű játékos fantáziáját s a körülölelő valóságot leginkább ki tudta fejezni.

Első Ábel-kötetében arról a hegyek közé zárt székely világról beszél, amelyről a muzsikában Bartók Béla (Este a székelyeknél) és Kodály Zoltán (Székely fonó) adott  hírt. A különös véletlen folytán Kodály Székely fonóját épp akkor mutatták be, mikor Tamási Ábele megjelent. Kodály a népdal őrizte székelységet szólaltatta meg muzsikájában, a falu közösségét, Tamási arról a magányos székelyről beszél, aki a falu közösségéből nekivágott a rengetegnek. A dalműben a lebegő, dallamos zene mélyén a "jajgatás" érik, a regényben a balladán győz a mese. De a ballada és a mese, a kottára szedett és a szóba fogott történet ugyanarról a próbált népről beszél.

Ábel tizenöt éves, mikor édesapja elszegődteti erdőpásztornak; a havason egyedül marad félelmével és furfangjával, ott kell helytállnia, urak, rablók és természeti viszontagságok között, magáért és népe nevében. A természeti nemesség hőse, akár a mondabeli Odüsszeusz, s egyben magyar népi hős, mint Petőfi János vitéze vagy Móricz Rózsa Sándora.

Ábel történetének hátterében a népi sors motívumai feszülnek: a szegénység, a kizsákmányoltság és nemzeti elnyomás; a személyes és népi sors mögött az ember és magány, természet és civilizáció, természet és vallás dolgai; a valóság és mese, a játék és költészet szövetében.

A második és harmadik kötet, amely Ábel országbeli vándorlásáról, illetve amerikai tartózkodásáról szól (Ábel az országban, 1933; Ábel Amerikában, 1934), nem ér föl az első magasába. Mégis együtt felelnek Tamási központi kérdésére, melyet a világjárt Ábel fogalmaz: "Mi célra vagyunk a világon?" A kicsi Ábelnek meggyőződése volt, hogy "a madárnak és a melegnek szárnya van s szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége". Ezért állt helyt a rengetegben, ezért az országban, ezért Amerikában. Hosszú bolyongásai végén fogalmazza meg felismerését végleges érvénnyel: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ennek az igazságnak a jegyében tér vissza szülőföldjére, hogy otthont teremtsen, s ha másként nem lehet, az otthontalanságot mókákkal derítse.

A 40-es években színpadi műveket is irt, ekkor fokozatosan visszatért kezdeti realizmusához. Számos művét, leginkább novelláit, több idegen nyelvre is lefordították.

A szülőföld és az otthon rendeltetése: Tamásí Áronnak ez a legnagyobb témája. Ezt élte s írta legtöbb változatban már az Ábel előtt, s írta haláláig. A már Magyarországon írt legjelentősebb műveiben (Bölcső és bagoly, 1953; Hazai tükör, 1953; Szirom és boly, 1960) is ez a munkáló gondolat.

Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja volt, 1956. december 28-án tartott taggyűlésen az elnökség nevében ő olvasta fel az általa fogalmazott Gond és hitvallás című nyilatkozatot.

1966-os halála után Farkaslakán temették el. Síremlékét Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor szobrászművész készítette egyetlen hatalmas gránittömbből kifaragva.

/PPL/