Székely János

DÓZSA

/monodráma/

Előhang

Egy arcot látok valahol magamban.

Egy arc követ, ha járom a mezőt.

Egy szép, szakállas, súlyos, lázadó arc

Tűnődik néha húnyt szemem előtt.

Egy ősi arc, egy ősöm emberarca

Épült ki bennem (s épül holtomig),

Nándor mezőin, Rákoson, Temesvárt

Gyötrődik, hallgat és gondolkodik.

Hallgat. Fogát fehér ajkába vássa.

Hallgat. S mi mindent mond a hallgatása!

Kihallgatom, sőt, versbe is szedem.

Lehet, hogy mindezt nem gondolta, s hogyha

Gondolta is, hát máshogyan gondolta,

De én így hallom, én így képzelem.

A PÁRBAJ

( 1. szín )

Ugyan ki ez?

Ki lehet ez az ember?

Török - tudom. És bég - azt is tudom.

Remek bajvívó, aki egymaga

Döntötte már el nem egy csata sorsát,

Mielőtt tényleg megkezdődött volna -

Mert kezdetével dől el a csata.

Ő a kedvező előjel, a nagy

Elébevágó és megfélemlítő.

Nem is személy, de szinte hivatal.

Jó magas polcon őrzik, s azután,

Minden fontosabb ütközet előtt

Előveszik, hogy párbajt provokáljon,

És győzelmével győzelemre

Serkentse kedves janicsárjait.

Halálvető ez! Élethabzsoló

Szép, szerecsen lovak, borok, ruhák,

Vésett handzsárok, nyílt sisakú harcok

És minden jók szerelmese, akit

- Tán épp ezért - a jók viszontszeretnek.

Szóval hibátlan tökfilkó s amellett

Kissé már bölcs is, mivel tudja, hogy

Iszonyú nehéz megnyerni a harcot,

Melybe rosszkedvvel, félve indulunk.

Mindezt beszélik, hallom és tudom.

De ki lehet, úgy önmagában,

Legbenső lényege szerint?

Miféle ösztön, az önbizalom

Miféle kútja buzoghat szivében,

Hogy csak a győzelem megnőtt esélye

Lebeg előtte, mikor harcba indul,

És felejti a szégyen és kudarc

Megnőtt kockázatát?

Ó, mert esélyt és kockázatot együtt

Kell vállalnunk e vasba bújt világon.

Tetteinkből, mint valamely tojásból,

Egyként kibújhat kígyó és madár.

Kivált a vezér vigyázzon magára,

S vigyázzon, kibe bizalmat vetettek,

Mert győzelmével csak szemernyit használ,

Míg kudarcával ezerannyit árt.

Én, Dózsa György, ha egyszer megverekszem,

S bukom vagy győzök - az csak Dózsa György

Bukása lesz, vagy győzelme marad.

Ha ő bukik - egy mítosz bukik véle.

Ha ő bukik - bizalmuk vesztik el.

Hogy is vállalhat ember olyan harcot,

Amelytől mások sorsa függ?

Ő ilyen harcot vállal. Ki lehet?

Ki lehet, és mit érez most titokban,

Hogy másodszor vágtázik fel s alá

Zászlónk előtt, öles handzsárt suhogtat,

Szidalmaz minket, s nincs közöttünk férfi,

Ki harcba merne véle szállani?

Micsoda ittas, bódító öröm,

Micsoda izzó büszkeség lehet

Tudni, hogy egész hadsorunkban senki

Sem tartja hozzá méltónak magát!

Én félek tőle. És irigylem is.

Jön. Ismét jön. Dac és mosoly sugárzik

Hiúzszeméből. Jaj, csak rám ne nézzen!

Attól tartok, nem tudnám elviselni

Tekintetét, és lesütném szemem.

Merő kihívás, merő hetykeség,

Merő sértés és megalázás. Rosszabb,

Mint egy pofoncsapás.

Végre is néki igazsága van.

Mert hogyha akad ellenfele: ráver

Vagy elbukik. De ott a lehetőség,

Hogy nem akad - s ez még nagyobb siker.

Nagyobb, nagyobb! Még lázítóbb siker!

Őket méginkább fellelkesítő,

Minket még inkább megalázó,

Még hangosabb, még ordítóbb siker,

Hogy egy egész seregben nem akad

Magyar vitéz egy törökkel kiállni.

Szégyen!

Kegyetlen szégyen és előjel is.

Mert milyen ország az, és meddig állhat,

Hol senkiben sem él az igaz ösztön

Leküzdeni a test félelmeit,

S vállalni akár a biztos halált is,

Csak hogy megmentse társait

Egy rosszkedvvel és émelyegve vívott,

Tehát eleve elveszett csatától?!

Széthullt a nép! Megrothadt ez az ország!

Nohát, ki áll ki véle, emberek?

Ki áll ki véle? Senki. Soha senki.

Itt lovagol előttünk fel s alá,

Félelmetes hírébe burkolódzva,

Mely jobban védi testét, mint a páncél,

S mi - jókötésű négyezer vitéz -

Lesütjük mind a nyolcezer szemünk,

S tűrjük, hogy végleg elcsüggesszen, tűrjük,

Hogy végigmustrálja pofánkat, és hogy

Kutyának hívjon.

                           Nándor elveszett.

Előbb vagy utóbb: Nándor elveszett.

Nincsen remény, mert nincs közöttünk Férfi,

Ki feláldozza érte önmagát.

Nincsen remény, mert elnémult szívünkben

Az ősi hang,  a végső bizonyosság,

Hogy nem számít a harcos élete,

Mihelyt veszélyben van a vár; hogy végünk,

Végünk, mihelyt magunkra gondolunk.

Mi túlságosan szeretjük magunkat

A Vár ledől, az Ország szertehull.

Hát, Dózsa György, te hogy érzed magad?

Hogy tetszik néked szemlén állani?

Mit érzel, puhány puhányok közt, gyáva

Gyávák közt, patkány patkányok között?

Neked megértés adatott - tán több is,

Mint társaidnak -, pompásan belátod:

Mindenféle közösség elveszett,

Ha népe széthull és magára gondol.

S közben magadra gondolsz magad is.

No, Dózsa György, hanyatló nép fia,

Mi lesz, ha jön, mi lesz, ha rád tekint,

Mi lesz, ha rád néz ez a dög török,

Mivé leszel, ha mégis eltalál,

S képen törül egy vad és bátor ember

Nem is neked szánt, nyílt tekintete?

Szűkölsz, barátom, elfödöd szemed,

Tűnődsz tovább a szégyenről, amint

Minden bizonnyal mások is tűnődnek,

Csak hogy ne kelljen vívniuk - tűnődsz majd,

S lapulsz tovább, mivelhogy félsz, barom.

Nem azt soha. Ha rám néz - visszanézek.

Nem, azt soha. Ha rám tekint - ütök.

Lehet, sőt biztos, hogy megöl. Lehet,

Hogy itt, e réten hull a porba másabb

Célokra szánt egyetlen életem,

De vállalom, de nincs kiút,

Már csak azért is, hogy ne kelljen látnom

A Vár vesztét, az Ország pusztulását,

Melynek egyetlen Katonája sincs.

Végül miféle sors, miféle pálya

Megvénülnöm egy olyan hadseregben,

Mely szükségképp és mindörökre hátrál?

Mi másra nyílik abban alkalom,

Mint éppen csak a hősies halálra?

És ha már mindenképp halni kell:

Miért csak később, és miért ne most?

Nem: kérve kérem, hogy ne nézzen erre,

Hogy ne botoljon össze a szemünk,

De hogyha mégis rám tekint - ütök.

Jön. Ismét jön. Harmadszor ugrat erre,

Harmadszor méri végig a mezőt, és

Hódolnak néki sorra a fejek.

Jaj, édes Krisztusom, mi lesz, ha rám néz?

Jön...

             S tényleg rám néz.

                                    No, gyerünk, török,

Gyerünk, török, gyerünk, végezzünk gyorsan,

Gyerünk, nyakazz le, jó török. De látod,

Egyetlen ember mégiscsak akadt,

Nem több, de egy e nagy puhány-seregben,

Ki gondol még a Várra is.

                                              Gyerünk,

Ugorj, fakó! Most kissé jobbra, most

Aztán előre. Kard, suhogj! Nem oly szép,

Nem oly tündöklő kard, mint amazé,

De veszteshez épp illő, tiszta kard,

Suhogj utolszor! Erre nézz, török,

Most aztán nézz csak rám hiúzszemeddel,

Mert én olvasni akarok belőle

Mivoltod és szándékaid felől.

Gyerünk, fordulj meg, és rohanj nekem,

Nekem, ki szintúgy néked rontok, mert hát

Bármennyivel is több lehet esélyed,

Azért én ingyen nem hagyom magam.

Fordulj, török! Helyes. Szépen csináltad.

No, most előre! Dőlj meg a nyeregben,

És sarkantyúzz!

                        Helyes.

                                     Hanem vigyázz:

Zárd oldaladhoz jobb karod, különben

Én handzsárostól elcsapom a kezed!

Ugorj, fakó! - Nohát, ki állt ki véle?

Ha ő veszít: bizalmuk veszítik el. -

Repülj, fakó! Fiacskám, vond be végre

Hosszan kilógó, handzsáros kezed,

Mert elárultja szándékod, hogy rézsút

Felfelé akarsz horpaszomra húzni

(És azonkívül még le is csapom),

Be jól szökell a ménje, s ő maga

Be gombolyaggá görnyed ott a hátán!

Olyan, akár egy pórkemence, melyből

Csak szeme üszke parázslik elő.

A karja viszont még mindig kilóg.

Karját még mindig ellöki.

                                     Nem értem.

Nem értem, és egészen hihetetlen,

Hogy így markomba adja önmagát.

Ha így lelem, ha mégis így marad,

Ha nem húzná be most, e pillanatban,

Nincs egyéb dolgom, mint kitérni balra,

Annyira, hogy ő el se érjen, és

Vígan leütni ellökött kezét.

És nem húzza be.

                        Ügyetlen vagy, török!

Tehát marad a terv. Oldalt, fakó!

Oldalt ugorj, amennyire lehet!

S most sújts, Gyuró, most sújts, amekkorát

Nem is igaz, hogy sújthat az ember!

                                                     Úgy van.

Kissé tán jobbra csúszott a csapás,

De páncélt tört és csontot. nem lehet,

Ha látom, sem hiszem, hogy ezt kibírja.

Perdülj, fakó!

                     Úgy van: nem bírta ki.

Most csúszik le a lóról. Mennyi vér!

Sugárt lövell, egészen elborítja.

S a karja?

               Hol a jobb karod, török?

Hová lett? Mondtam, hogy vigyázz reá!

Hű, Krisztusom, ezt vállból leütöttem!

Ott ráng a porban, akár a kaszáspók

Letépett lába, s még mindég szorítja

A handzsárt, melyet horpaszomra szánt.

Hű, Krisztusom, ezt vállból leütöttem!

Nem így akartam, nem, nem épp ilyen jól,

Nem épp ilyen hibátlanul, nem épp

Ily mondhatatlan pompásan, de hát

Ha így adódott, nekem jó ez is.

No lám, öt perce sincs, hogy szembeálltunk,

És máris hátrál, bomlik a török.

A Vár ledől, az Ország szertehull?

Nem; amíg van egy igaz katonája,

A Vár megáll, az Ország megmarad.