Bella István

SZÉKELY DÓZSA GYÖRGY IMÁJA

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,

láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,

íme a koronám, magát a napot hozzák

világ elemésztő robbanásaival.

Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!

Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!

Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!

Koronás homlokom a holnap iszonya.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Szögezzétek csak ki Budavár kapujára

és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,

Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,

Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.

Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,

ordas Werbőczy, te, és te, gyihos gyaur,

Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,

s nem nől ki a karom a vér és mész alól.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,

magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,

e forradalmakban megszentelt magyar föld

szabad jövendőjét újra elrendelem.

Íme: nyerít a láng, trónom elragadják,

mint Illés szekerét a kozmosz csikai,

haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák

Erdély-szülőföldem izzó havasai.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Ó, Uram, ki testünk föleteted földdel,

ordas kanok közé beesett csecsemőt,

s ki most undorító bendőjükbe földelsz,

mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?

Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,

köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,

s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,

irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

 /1985/