AZ EPERFA ÁRNYÉKÁBAN - CZINE TANÁR ÚR

Czine Mihály 1988-ban Csoóri Sándor Készülődés a számadásra... című esszékötetéről írt tanulmányt. Ebben írta le azt a legendába hajló történetet, melyet Csoóri is szeretettel emleget, példázva a folytonosság, a megtartó erő szükségességét zordabb időkben is: " A kétszázados református kollégiumot az ellenreformáció kiűzte Pápáról. Adásztevelen, ahova menekült a kollégium, még épület se volt, csak egy eperfa. S volt valaki, erős hittel, aki hitet tett: amíg egy tanár lesz, és egy diák lesz, addig kollégium is lesz. Addig nem veszhet el a folytonosság. S tantermek nélkül, könyvek nélkül, egy eperfa árnyékában - éltették az ősi iskola szellemét tovább." Zordabb időkben Czine is ennek a jelképes eperfának a lombja alatt - legyen az iskola, könyvtár, szoboravató, baráti társaság - tudott a megtartásról, az összefogásról szólni. Járni - Németh Lászlóé a szóhasználat - az eklézsiát.

Czine nem mulasztotta volna el, amikor pedagógiai pályájáról beszélt, hogy példaképeit, az őt útjára indító kedves tanárait fel ne emlegette volna: az elemiből Siketh Mihály tanító urat, aki szüleit meggyőzte, hogy Mihály tanuljon tovább, Fóris Lajos református lelkészt, aki a polgáriból a tanítóképzőbe irányította, és Sárdi Bélát, aki a lehetetlent is megpróbáltatta vele, az Eötvös Kollégiumba küldte. A vidéki, a falusi pedagógusnak az elemi tudás átadásán túl egy közösség összetartásáért, átmentéséért és - ha úgy adódott - felemelkedéséért kellett felelősséget érezni. Czine ezt a szellemiséget élete végéig magáénak tudta, fontosnak érezte. Nála a pedagógiai pálya elhivatottsággal telítődött: elsősorban egy életfilozófiának, egy gondolkodásmódnak az átadását tartotta fontosnak, amely erkölcsiséget, identitástudatot, eredeti történelemszemléletet, közösségi összetartozást jelentett. Az irodalomban, annak közvetítésében találta meg az eszközt hozzá. A Tanár úr, készült? című írásában tanárainak is ezt az elhivatottságát emlegette fel: "S gondja volt, hogy akit csak lehet, szabadítson a kapa rabságából. Maga is Debrecen neveltje volt, lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy a mélységből embereket indítson a napfényre. Aki parasztgyermek akkoriban továbbtanult a faluból, majd mind neki köszönhette az indulást."

Az Eötvös Kollégiumban a fiatal Király István a tanára, majd barátja, egyetemi főnöke. Vele mindig barátságban, de komoly, sokszor heves, sőt indulatos viták között dolgozott. Király segítette első publikációinak megjelentetését, hívta őt az egyetemre tanítani, és "gondolatokat és újra meg újra ösztönzéseket adott." Ő volt Czine számára a "főtanár". Szembeszegüléseik mindig csak szakmai-elvi kérdésekben történtek, a legfőbb vitás kérdés a népi írókról szóló MSZMP állásfoglalás volt, amelyet lényegében Király fogalmazott. Czine tőle mint tanártól is sokat tanult: "Nem tudnék esetet, mikor tekintélyi szóval letorkolt volna, pedig a megengedhetőnél is igazán többet és vadabbat ellenkeztem vele... vitázott velem szigorúan, de ugyanúgy segített tovább dolgaimban..." - írta később róla. Az egyik legfelkészültebb irodalomtudóst látta benne, "aki a magyar létet nem pusztán létezésnek, de feladatnak is vette. Lehetőségnek, hogy egy kis nép a maga problémáival szembenézve, azokra választ keresve, bármilyen mértékben is, de az egész emberi fejlődés számára felhasználható gondolatokat adjon." A temetési búcsúztatónál szakadt fel belőle a vallomás: "S nekem - ha szólhatok erről - mindenekelőtt Király István jelentette a tanárt, a barátot, a munkatársat, az embert. Az élet nagy ajándékának tudom, hogy 41 esztendő óta - ahogy feljöttem a szatmári faluvégről - tudhatom magam tanítványodnak és barátodnak, sőt kisebbik testvérednek. Amit rólam mondtál, Te csakugyan az voltál: járőrember. Járőrember - egész életedben. Akire nyugodtan rá lehet bízni az embernek az életét. Akinek annyi mindent, még az irodalom mezőin való maradásomat is köszönhetem."

Czine az Eötvös Loránd Tudományegyetemre 1948-ban iratkozott be hallgatóként, de már harmadéves korában - 1950-ben - demonstrátor lett. Az aspirantúrát is itt végezte, amelynek három éve alatt szemináriumokat vezetett. Csak 1956-ban szakadt meg rövid ideig a tanítása, de az Eötvös Kollégiumban hamarosan szakvezető lett. Itt fordult elő egy alkalommal, hogy a diákok kedveskedve neki sorfalat állva várták őt.

1964-ben mint docens került végleg az egyetemre. Első szeminaristáival inkább baráti, semmint hagyományos tanár-diák viszonyt alakított ki. A későbbiekben sem sokat adott a formalitásokra. Szemináriumai inkább problémafelvető és megtárgyaló alkalmak voltak, nyitottak a másságra, a sokféle véleményre. Nemzedékeket eszméltetett arra, hogy amikor irodalomról beszélünk, akkor másról is szólunk: a történelmünkről, az identitásunkról, nemzetünkről. Demokratikus eszméinkről, erkölcsről, emberségről, közösségekről. Az irodalom mindezt hordozza.

Czine mint pedagógus iskolateremtő egyéniség volt. Pedagógiai gondolkodásmódját Ady, Móricz, Németh László, Illyés Gyula eszméi formálták. Előadásain, szemináriumain "megfertőzte" a diákságot. A hatvanas-hetvenes években tódultak az előadásaira, más egyetemekről is átjöttek hallgatni őt. Akit magával ragadott mondanivalója, stílusa, az végleg a hívévé, tanítványává, sőt rajongójává vált, ám voltak olyanok is, akik nem értették világlátását, mondanivalóját. A későbbiekben is a két véglet jellemezte a hozzá való viszonyt: a szinte feltétel nélküli elfogadás, vagy a merev elutasítás. Mondják: a hetvenes évek második felétől fogyatkoztak hallgatói. Ekkor erősödött fel a suttogás mögötte, hogy Czine nem dolgozik, legtöbbször ugyanazt mondja, nem tart lépést a modern irodalomtudományi módszerekkel. Ezt azok mondták, akik korszerűtlennek ítélték Veres Pétert, Tamási Áront, Németh Lászlót, Illyés Gyulát. Eltiltásait, harcait, megaláztatásait szinte senkivel nem közölte, a közvélemény sem szerzett róla tudomást. A népi írók, eszményképei, barátai sorra mentek el: Nagy László, Váci Mihály. Úgy érezte, egyedül maradt. Mintha kezdtek volna széthullani azok a morális értékek, melyeket magáénak vallott.

A hatalom tartott a nagyhatású tanártól, ahol tudta, igyekezett munkáját gátolni. Akadémiai doktori címének megszerzését többek közt azért próbálták megakadályozni, hogy ne lehessen őt egyetemi tanárnak kinevezni. Még rendeletet is alkottak - Király István szerint ez kimondottan Czine ellen irányult.

Leghűségesebb tanítványai elsősorban a vidéki fiatalok voltak, akik ismerték azt a világot, ahonnan Czine jött, azonosulni tudtak nézeteivel, gondolkodásmódjával. Czine a protestáns kollégiumi hagyományokat tartotta nagyra: Sárospatak, Debrecen, Pápa, Kolozsvár, Nagyenyed alma matereit. Ezek a "csizmás" diákokat is felvették, próbálták a népi tehetségek útját egyengetni. Szellemiségükben nyitott, demokratikus intézmények voltak. Számos tanulmányában felemlegeti jeles működésüket. Ezek az iskolák a gimnázium után külföldi egyetemekre igyekeztek küldeni kiváló növendékeiket. Czine is szorgalmazta, hogy ezt a hagyományt tovább kell éltetni, még több külföldi ösztöndíjat kell az arra érdemeseknek biztosítani. Legtöbbször hosszan sorolta a "példaembereket", azt, hogy ezek a szellemi műhelyek hány jeles személyiséget küldtek a magyar művelődéstörténetbe.

A tehetségek mentését, a figyelem rájuk irányítását igen fontosnak tartotta. Lelkesen állt a tehetségmentő mozgalmak mögé: "A tehetség nemzeti kincs, amire gondolni kell, amire vigyázni kell!... Itt a tehetségnek érvényesülnie kell függetlenül a születéstől, a család anyagi helyzetétől, a rokonságtól, a kapcsolatoktól. Mindnyájunk érdeke, hogy a tehetségek minden irányban és a legteljesebb mértékben kibontakozhassanak." Németh László mondta neki: "A tanárnak az egyik feladata, és egyben nagy lehetősége is, hogy mit kezd a kezébe rakott kinccsel." Büszkén emlegette jeles diákjait, akiktől - állította - maga is sokat tanult, a Kilenceket: Utassy Józsefet, Kiss Benedeket, Rózsa Endrét, Oláh Jánost, Mezey Katalint..., a tudományba érkezőket: Görömbei András, N. Pál József irodalomtörténészeket, Kiss Istvánt, aki a könyvtártudomány professzora lett, Máté László szlovákiai pedagógust, Bencze Lajos szlovéniai költőt, aki megírta a szlovéniai magyar irodalomtörténetet, Csordás Mihályt, a szabadkai lap szerkesztőjét, Alabán Ferenc nyitrai főiskolai magyartanárt. Sokáig tudta volna sorolni a neveket.

Szemináriumait a szomszédos országok magyar irodalmáról, Móriczról, a népi írókról tartotta. Ezekre az alkalmakra gyakran hívott vendégeket, hallgatói így a magyar irodalom jeles képviselőivel ismerkedhettek meg, kérdezhettek tőlük, vitatkozhattak velük. Járt a szemináriumon többek között Balogh Edgár, Simonffy András, Farkas Árpád, Turczel Lajos, Dobos László, Bözödi György, Gellért Sándor, Sütő András.

1988 szeptemberében nevezték ki tanszékvezetőnek, és 1994 májusában köszönt le erről a tisztségről. Tanítványa, kollégája N. Pál József mondta róla, hogy az adminisztráció nem érdekelte, arra bizony alkalmatlan volt, az intézményt ő maga jelentette.

Az Egyetemi Színpadon Surányi Ibolya szerkesztésében ment a Költőnk és kora c. sorozat. Az esteket gyakran Czine vezette be: Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Sánta Ferenc, Kamondy László költészetét mutatták be többek között. Gyakran az ő kedvéért ültek be a hallgatók az előadásra. Fontosnak érezte, hogy a műveket a legjobb előadóművészek közvetítsék: Jancsó Adrienne, Berek Kati, Palotai Erzsi, Bodor Tibor, Nagy Attila. Gyakran felemlegette Tessitori Nóra előadóművészetét, aki sokat tett azért, hogy a születő erdélyi irodalmat a közönség megismerhesse. Az átélést, az élményt az irodalmi befogadás elengedhetetlen részének tartotta.

A hetvenes évektől - ahogy sűrűsödtek az ellene indított támadások - egyre gyakrabban vállalt vidéki előadásokat. Már 1968-ban a Könyvtáros c. folyóirat 9. számában (Az irodalom igehirdetője, beszélgetés Czine Mihállyal) azt mondta az irodalom népszerűsítéséről: "Érzelmileg gazdagodni azonban talán a szépirodalom által lehet a legjobban. Az irodalom figyelmezteti leginkább az embert önmagára és hovatartozására. Az irodalomról beszélő nemcsak ismereteket közölhet. Az ismeretközlés szinte mellékes. Ízlést formálhat, tudatot alakíthat. A magyarság és az emberség szép találkozásait tudatosíthatja. Felmutathat szépségeket, igazságokat és életpéldákat: hogy bármilyen körben is lehet élni emelt fővel. Ezért is érezhet az irodalom közvetítője olyanféle lázakat, mint a régi korok igehirdetője. Ha irodalomszeretők előtt beszél, mindig hiheti, hogy a világ megváltható. Csak szólni kell: gyerünk emberek, cselekedni valami szépet, nagyot. Az ember azért ember, hogy a szerelmet - Nagy Lászlótól kölcsönözve a képet - fogában tartva is átvigye a túlsó partra." Ebből a szinte ars poeticai erejű vallomásból kitűnik, hogy az irodalmi ismeretterjesztés nem elsősorban menekülés, nem is csak a számára elérhető lehetséges fórum. Ettől sokkal többnek tartotta. Vallotta, hogy a jeles művek, például Illyés Gyula Petőfi című könyve az "egyetemi tanároknak is újat mond és a pusztai pásztor is gyönyörködve olvashatja." Biztos volt benne, hogy "a közönség érettebb, mint sokan vélik." Tisztelte, becsülte hallgatóit: "amit Ady mondott, az egész népre igaz: ez a nép a szépség és kultúra igézett népe."

Tudta azt is, hogy az ismeretterjesztő munka megrövidíti a kutatásra fordítható időt. Mégsem tartotta azt elfecsérelt időnek, hisz az "...a filológia művelőjét az élet dolgaira figyelmezteti. Minden irodalomtörténészt fenyeget ugyanis a veszedelem: a »tudni nem érdemes« dolgok tudósává öregszik fiatalon, s azzal bíbelődik, amire senki sem kíváncsi... Az irodalom engem leginkább az élet részeként érdekel."

Az irodalomtörténészi és a kritikusi feladatok nála elkülönülni látszottak. Az egyiket a kutatóhelyen, a könyvtárszobákhoz kötött tevékenységnek látta, kritikusi feladatnak a kortárs irodalom értékelését tekintette: "...célt fogalmazni, az összetartó erőket tudatosítani. Az olvasottakat egy gondolattal tovább vinni és a nemzeti műveltségbe beépíteni." Tulajdonképpen a kritikus számára megfogalmazott feladatokat kívánta az ismeretterjesztésben tovább vinni. Mára már világossá vált, hogy az irodalmi ismeretterjesztés a Czine-életmű jelentős részévé vált. Sajnos, hatása az utókor számára nem dokumentálható.

A rádióban elhangzott sorozata - míg azt is le nem állították - a "Könyvről könyvre" - a rádió hullámhosszán a Nép és irodalom c. tanulmánykötetében írásban is megjelent. Válogatása szigorú értékrendet közvetít, megfogalmazása tömör, mégis áttekintő esszéstílus: Babits Mihály, Keresztury Dezső, Vas István, Asztalos István, Balázs József, Ladányi Mihály, Sinka István, Dobos László, Horváth István, Horváth Teri, Turczel Lajos, Farkas Árpád könyvéről beszélt többek között.

Tudta, hogy ismeretterjesztő előadásaiban a példák mértéket is jelentenek. Ezért választásai tudatosak: mások mellett Ady, Móricz, Illyés Gyula, Németh László, Juhász Ferenc, Nagy László, Sánta Ferenc, Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István, Váci Mihály, Tamási Áron, Áprily Lajos, Sarkadi Imre munkásságát ismertette. A romániai magyar irodalomról már a hatvanas években elmondta véleményét, a tanulmányát egyetlen folyóirat sem merte közölni. Példáiban, választásaiban a fiatal alkotók is mindig jelen voltak, figyelt rájuk.

Azok, akik Czine előadásait hallgatták, mondanivalója mellett egyedülálló stílusára is emlékeznek. Tudta, hogy az "irodalom vándorprédikátorának" nevezik. Érzett valami kis pejoratív felhangot a jelzőben, de nem bántotta. Érzékletes, sokszor költői képekben fogalmazó előadásai tiszta logikájú és levezetésű irodalmi okfejtéseket takartak. Többen elmondták, hogy rögtön tanulmányba írhatták volna élő előadásait. Szerette volna ő is, ha előadásait többször tanulmányban megfogalmazhatta volna, sok, nagyon sok tervet dédelgetett még. Küzdött az idő szorításával.

Lehetetlen vállalkozás összegyűjteni, leírni, számba venni, hogy hol tartott előadást. Valószínűleg ezrekre rúg előadásainak, megnyitóinak, méltatásainak, avató beszédeinek a száma. Az erdélyiek feljegyezték, hogy Farkaslaka, Dicsőszentmárton, Marosvásárhely, Parajd, Szatmárnémeti, Magyarózd, Nagyszalonta, Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad mind jeles helyei voltak előadásainak. Sorolhatnánk ugyanígy a Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken az eseményeket. És az országon belül is, legyen az tanyaközpont, iskola, könyvtár, művelődési ház. Az irodalom iránt érdeklődők és az azt szeretők máig emlegetik ezeket az alkalmakat.

Külföldre - nyugati országokba - is egyre gyakrabban eljutott. Amerikában kilencszer járt. A diaszpórába szorult magyarság sorsa mindenütt érdekelte, vitte a híreket az óhazából, igyekezett összekötni az elszakadottakat az anyaország kultúrájával. Legtöbbször sikerrel, de előfordult, hogy gyanakvással fogadták a "vasfüggöny" mögül, a "kommunista" országból érkezett előadót. A mindenkit egy kalap alá vevő, leegyszerűsítő tájékozatlanság bizony néha őt is meggyanúsította: a kádári rendszer küldötte. Ezeket a megnyilvánulásokat keseredő arccal, szűkülő szemmel regisztrálta magában. Küzdeni nem tudott ellene, csak makacsul ismételgette véleményét, ismereteit. Ilyen stílusú és indíttatású támadás késztette a Magyarok Világszövetsége elnöki tisztségéből való lemondásra.

Németh László írta, hogy "az eklézsiajárások szép szokását szeretném folytatni." Czine ezt az "eklézsiajárást" követte. Egy ilyen szereptudatot, küldetéstudatot írt le a Németh László eklézsiájában című tanulmányában. (Tiszatáj, 1981. 4. sz.) Amit Czine Németh László kapcsán írt, az az ő munkásságára is éppen úgy értelmezhető: "Mindenüvé elment, távoli városokba, népfőiskolákba, diákszervezetekbe, ahol Ady, Móricz és Kodály szellemében összeverődtek valamennyien, hogy ezeket a kisközösségeket - kedvelt szavával: eklézsiákat - erősítse. Abban a hitben, hogy majd ezek az erősödő s szaporodó közösségek egyre nagyobb köröket fognak meghódítani a szociálisabb és emberibb magyarságnak. A munka nem volt könnyű... Ezekből a közösségekből remélte fölnőni azt a nemzedéket, amelynek az emberei a valóságban realizálják majd az irodalomban megálmodott Magyarországot."

Azt, hogy Czine mennyire fontosnak találta ezeket a találkozásokat, jelzi az is, hogy több tanulmányban részletesen beszámolt irodalmi estekről, találkozásokról: a váciakról, hol Veres Péter-, Szabó Pál-, Darvas József-, Móricz Zsigmond-estek voltak, Illyés Gyula, Németh László részvételével, a veszprémi könyvtári estekről, az esztergomi rendhagyó irodalomórákról Németh Lászlóval, a debreceni, a nyíregyházi találkozásokról. A Kossuth Klub is jelentős irodalmi viták, szerzői estek színhelye volt. Ezekből a találkozásokból tanulmányok sora nőtt ki. Az egyetem mellett a vidéki alkalmak, a határon túli küldetéses estek is a jelképes eperfa árnyékát idézték, ahol az irodalom megtartó ereje nemesedett katedrává.

/Végh Károly/