
SZÉKELY JÁNOS
SAJNÁLJ MEG ENGEM!
(Martin Heideggernek
ajánlom)
Mocorog bennem valami,
De nem tudom kimondani.
Erőlködöm és izzadok,
És nyögök, mint aki dadog;
Mint aki nagy hírt hoz
(talán magáról
Az utolsó talányról),
De régen ismert szavakat is
elvét,
És nincsen mód, hogy
megoldják a nyelvét.
Mocorog bennem valami,
De nem tudom kimondani.
Micsoda vad,
Micsoda bűnös, bolond
gondolat
Ez az enyém, hogy nem fér
meg szavakban?
Tán nincsen is. Talán
kimondhatatlan.
Motyogtam én magamban
százszor,
Leírtam most és máskor,
De ez sem, az sem: egy sem a
valódi.
Megpróbálom végtére
eldalolni.
Nézd, ennyi az egész:
Néhányszor megütődtem,
Hogy dolgok vannak
körülöttem.
Én magam is, hogy itt
vagyok,
Tűnődve, élve,
Meghitten beleágyazva a
térbe,
Akár a csillagok,
Akár a hegy, a dombok, a
folyó,
Maga földgolyó,
Vagy mint a zörejek, a
fények,
Vad állatok és szenvedő
növények,
S ezeknek minden fajai,
És titokzatos kapcsolatai
A hallgatag Egésszel.
Mert nem érem fel őket soha
ésszel.
Ó, pedig nem rejtély nekem,
Amit az emberész kutat.
Kilestem már a titkukat,
Meghitten ismerősük lettem.
Felmértem őket,
megszerettem.
Egymás előtt én és a dolgok
Nemegyszer ősi szépségünkben
álltunk.
Megéltem olyat is, hogy
diskuráltunk!
Szép, tiszta szívvel
vallottak nekem,
Egyszerűen és kereken,
Ahogy tán soha senki másnak.
Tudója lettem én minden
tudásnak.
Egyet azonban ma sem értek.
Egyet csupán.
(Ezen töprengek most is
E fülledt délután.)
Egyetlenegyről hallgattak
előttem
Rejtelmes-bölcsen
A dolgok is (mert nem
értették ők sem),
De ez az egy, ez poklokra
vetett,
Kegyetlenül megkínzott
engemet,
És kicsúfolt, hogy magam is
nevettem.
Elmondom most, hogy sírjunk
rajta ketten.
Hogyan is kezdjem a
beszédet,
Hogy megértsd végre, mit nem
értek?
A dolgok,
Szóval a dolgok,
Amelyek közt naponta forgok,
A tárgyak és a viszonyok,
amelyek,
Hitet teszek: nem puszta
hiedelmek
(Mégha csak héj- és
magparányok is,
Ha csupa térhullámok is),
Minthogy valóban fénylenek s
rohannak:
Hogyan lehet – és ezt nem
értem –,
Hogy helyet foglalnak a
térben?
Hogyan lehetséges, hogy
vannak?
Megérteni a többit már
gyerekség,
Ez egyet viszont
képtelenség.
Nem, sohasem tudom eszembe
venni,
Hogy megtöretik általuk a
Semmi.
A Semmi, mely erős, nemes,
Természetes és végleges,
És egyszerű,
És roppant ésszerű,
Mindig egész, és mindig az,
ami.
Hogy cseppen ebbe belé
Valami?
Miféle lázálom, miféle
ármány,
Miféle kétes, ördögi
találmány,
Miféle gúny a szellem
S az ember józan esze ellen
(Hogy megálljon és hogy
kétségbeessék),
Igen: miféle esztelenség,
Miféle botrány – kérdezem
ziláltan –,
A semmi helyén hogy világ
van?
Mert az van.
Az mindenütt.
Amilyen messzeségig
A nap a semmibe besüt,
Amíg a legkisebb ködfolt
aranylik,
Utazhatsz annyit, s
végtelenszer annyit,
És még mindig és mindenütt
világ van.
S magad is itt, a képtelen
világban.
Hát ez az, ami énbennem
mocorgott.
Evégett dobtam vízbe én a
horgot.
Ez a csoda, mely maga a
való,
Mégis az értelem fölött
való;
Titok, amelyhez közel ki sem
juthat,
Ezt jöttem én elmondani,
hogy tudjad,
Hogy sejtsd te is, és valld
te is remegve:
„Valami van, ahelyett, hogy
ne lenne.”
Játszik a semmi.
Érthetetlen játék,
Kezdettől adott, esztelen
ajándék,
Ez a mi létünk, kedveském, a
földön.
Ez bírja rá a földet, hogy
pörögjön,
A köveket, hogy essenek,
Élőket, hogy szeressenek,
S a Tejutat is ez, hogy szét
ne vessék:
Ez a legvégső képtelenség.
Így van.
Hidd el nekem.
Tudom, mert erre tettem
életem.
És ne firtasd tovább
tűnődve-kérdve,
Mert nem fér ehhez miért és
mivégre,
Csak főcsóválás, hümmögés és
hála.
Mert mégis-mégis jó volt
rászületnünk
Erre a képtelen világra.
Létezni fény. Igaz. De árnya
A létezés örök talánya.
Ezért, kedveském, tiszta
lélek,
Sajnálj meg engem, arra
kérlek,
Mert noha élek –
S vígan élek –,
Végül mégis csak annyit
mondhatok,
Hogy boldog, ki a haláltól
vacog.
Boldog, mert félsze néki
kedvez:
Csak azt nem érti meg, hogy
nem lesz,
Mint nem lesznek egykor az
álmok,
A kövek és az eleven
parányok,
Mint nem lesznek a
csillagok...
De én már azt sem értem,
hogy vagyok.