SZÉKELY JÁNOS

SAJNÁLJ MEG ENGEM!

(Martin Heideggernek ajánlom)

Mocorog bennem valami,

De nem tudom kimondani.

Erőlködöm és izzadok,

És nyögök, mint aki dadog;

Mint aki nagy hírt hoz (talán magáról

Az utolsó talányról),

De régen ismert szavakat is elvét,

És nincsen mód, hogy megoldják a nyelvét.

Mocorog bennem valami,

De nem tudom kimondani.

Micsoda vad,

Micsoda bűnös, bolond gondolat

Ez az enyém, hogy nem fér meg szavakban?

Tán nincsen is. Talán kimondhatatlan.

Motyogtam én magamban százszor,

Leírtam most és máskor,

De ez sem, az sem: egy sem a valódi.

Megpróbálom végtére eldalolni.

Nézd, ennyi az egész:

Néhányszor megütődtem,

Hogy dolgok vannak körülöttem.

Én magam is, hogy itt vagyok,

Tűnődve, élve,

Meghitten beleágyazva a térbe,

Akár a csillagok,

Akár a hegy, a dombok, a folyó,

Maga földgolyó,

Vagy mint a zörejek, a fények,

Vad állatok és szenvedő növények,

S ezeknek minden fajai,

És titokzatos kapcsolatai

A hallgatag Egésszel.

Mert nem érem fel őket soha ésszel.

Ó, pedig nem rejtély nekem,

Amit az emberész kutat.

Kilestem már a titkukat,

Meghitten ismerősük lettem.

Felmértem őket, megszerettem.

Egymás előtt én és a dolgok

Nemegyszer ősi szépségünkben álltunk.

Megéltem olyat is, hogy diskuráltunk!

Szép, tiszta szívvel vallottak nekem,

Egyszerűen és kereken,

Ahogy tán soha senki másnak.

Tudója lettem én minden tudásnak.

Egyet azonban ma sem értek.

Egyet csupán.

(Ezen töprengek most is

E fülledt délután.)

Egyetlenegyről hallgattak előttem

Rejtelmes-bölcsen

A dolgok is (mert nem értették ők sem),

De ez az egy, ez poklokra vetett,

Kegyetlenül megkínzott engemet,

És kicsúfolt, hogy magam is nevettem.

Elmondom most, hogy sírjunk rajta ketten.

Hogyan is kezdjem a beszédet,

Hogy megértsd végre, mit nem értek?

A dolgok,

Szóval a dolgok,

Amelyek közt naponta forgok,

A tárgyak és a viszonyok, amelyek,

Hitet teszek: nem puszta hiedelmek

(Mégha csak héj- és magparányok is,

Ha csupa térhullámok is),

Minthogy valóban fénylenek s rohannak:

Hogyan lehet – és ezt nem értem –,

Hogy helyet foglalnak a térben?

Hogyan lehetséges, hogy vannak?

Megérteni a többit már gyerekség,

Ez egyet viszont képtelenség.

Nem, sohasem tudom eszembe venni,

Hogy megtöretik általuk a Semmi.

A Semmi, mely erős, nemes,

Természetes és végleges,

És egyszerű,

És roppant ésszerű,

Mindig egész, és mindig az, ami.

Hogy cseppen ebbe belé Valami?

Miféle lázálom, miféle ármány,

Miféle kétes, ördögi találmány,

Miféle gúny a szellem

S az ember józan esze ellen

(Hogy megálljon és hogy kétségbeessék),

Igen: miféle esztelenség,

Miféle botrány – kérdezem ziláltan –,

A semmi helyén hogy világ van?

Mert az van.

Az mindenütt.

Amilyen messzeségig

A nap a semmibe besüt,

Amíg a legkisebb ködfolt aranylik,

Utazhatsz annyit, s végtelenszer annyit,

És még mindig és mindenütt világ van.

S magad is itt, a képtelen világban.

Hát ez az, ami énbennem mocorgott.

Evégett dobtam vízbe én a horgot.

Ez a csoda, mely maga a való,

Mégis az értelem fölött való;

Titok, amelyhez közel ki sem juthat,

Ezt jöttem én elmondani, hogy tudjad,

Hogy sejtsd te is, és valld te is remegve:

„Valami van, ahelyett, hogy ne lenne.”

Játszik a semmi.

Érthetetlen játék,

Kezdettől adott, esztelen ajándék,

Ez a mi létünk, kedveském, a földön.

Ez bírja rá a földet, hogy pörögjön,

A köveket, hogy essenek,

Élőket, hogy szeressenek,

S a Tejutat is ez, hogy szét ne vessék:

Ez a legvégső képtelenség.

Így van.

Hidd el nekem.

Tudom, mert erre tettem életem.

És ne firtasd tovább tűnődve-kérdve,

Mert nem fér ehhez miért és mivégre,

Csak főcsóválás, hümmögés és hála.

Mert mégis-mégis jó volt rászületnünk

Erre a képtelen világra.

Létezni fény. Igaz. De árnya

A létezés örök talánya.

Ezért, kedveském, tiszta lélek,

Sajnálj meg engem, arra kérlek,

Mert noha élek –

S vígan élek –,

Végül mégis csak annyit mondhatok,

Hogy boldog, ki a haláltól vacog.

Boldog, mert félsze néki kedvez:

Csak azt nem érti meg, hogy nem lesz,

Mint nem lesznek egykor az álmok,

A kövek és az eleven parányok,

Mint nem lesznek a csillagok...

De én már azt sem értem, hogy vagyok.