Németh László

SZERETTEM AZ IGAZSÁGOT

A vásárhelyi évek állandó lázas tanulásban teltek. Sem az egyetemi évek alatt, sem fiatal íróként nem tanultam annyit, mint most, hogy diákjaim előtt óráról órára helytállhassak. S mégis mint író is ekkor álltam tán a legmagasabban, sem előbb, sem utóbb nem írtam ilyen rövid idő alatt ennyi érett művet, szép példájaként, hogy azokat nem idő, szorgalom hozza létre, hanem a szellem megnőtt feszültségéből pattannak ki.

Az első két vásárhelyi évben – 45 őszétől 47 tavaszáig – drámák voltak a pedagógusi kohó melléktermékei. Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiász panzió-t fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt ott a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták népé-nek a Pusztuló magyarok című vígjátékot adtam oda; a Délsziget-nek az Erzsébet-nap-ot, a Bodnárné mellett másik parasztdrámám. A korszak igazi eredménye azonban: a történeti dráma, e halottnak tartott műfaj aktualizálása, hozzáidomítása a magam sorsához s fokról fokra a nemzet helyzetéhez. Első történeti drámámat, a VII. Gergely-t még 1937-ben, akkori betegségem alatt írtam. Tárgyához egy elvetélt s nyomot csak töredékekben hagyó vállalkozás segített: szerkesztő és kiadó barátom világtörténeti áttekintést akart íratni velem. A kútfők azonban olyan csábítóak voltak, hogy túlságosan is leragadtam bennük. Így a VII. Gergely levelezése is, az a hatalmas szenvedély, korlátozottság, mely együtt mindig annyira vonzott. A róla írt esszéhez lefordítottam néhány bekezdést, a fordítás magyar archaizmusával emlékíróink legjobb helyeire emlékeztetett. Ki volt keverve a nyelv is hát, a betegség megadta az indítást: a drámát 28 hattyúdalnak, utolsó szavait (szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot) síriratnak szántam.

Most, majd egy évtized múltán, az akkor megtalált műfaj – történeti tanulmány s egyéni indulat összekapcsolása – három új drámát vetett ki egy év alatt. A Széchenyiről írt könyvem utolsó fejezetében már meg volt vetve a drámai kelepce, melybe a Bach-rendszert kipellengérező röpirat, a Blick kicsempészése ejti a döblingi elmegyógyintézetbe menekült államférfit, s amelyből csak az öngyilkosság vághatja ki. A helyzet, amelyben ő vergődött, egyre ismerősebbé vált, bár mint annyi más esetben, most is csak a mű megírása után néhány héttel próbáltam ki igazán az aggodalomból jóslattá vált mű gyötrelmeit. A másik két dráma egy fölszólításra volt válasz, hogy régibb műveim vonjam vissza, ahogy egy barátom kapacitált: az ember ne hordja púp gyanánt a múltját. Husz János írásait még a 30-as évek elején ismertem meg, a pesti cseh követség tragikus sorsú attaséja küldte meg, cseh tanulmányaimról hallva, s a kétrészes, Prágában s Konstanzban játszódó dráma 1938-ban egész közel állt a megíráshoz. Most ez a fölszólítás, a visszavonás követelése újra kívánatossá tette, s a konstanzi zsinatra zsugorította a történetet. Nagy hatással volt rám egy akkoriban kezembe került cseh könyv, amely azt vitatta, hogy Husz János nem az a szenvedélyes, szakállas alak, aminek a romantika elképzelte, egyetlen hiteles képén: jámbor, szelíd arc, asszonyok gyóntatója, akit hőssé az tesz, hogy nem meri az igazság kezét elengedni. A másik válaszul készült dráma: az Eklézsia-megkövetés Misztótfalusi Kis Miklósról, a 17. századi erdélyi nyomdászról szólt, aki Hollandiából pottyan vissza a hazai szűkfejűségbe, intrikákba, megaláztatásba, s akit igazságfeltáró magamentségiért az Eklézsia a maga megkövetésére szorít, amibe bele is hal. Az igazságszeretet újabb, tragikus áldozata tehát. 1957-ben, amikor történeti drámáim megjelentek, elsősorban erre a négy műre (s a később írt Galilei-re) gondolva akartam könyvemnek a VII. Gergely-idézetet („Szerettem az igazságot”) címül adni. Akkor ez nem volt lehetséges; most azonban, munkáim történetében, ezt a négy darabot mégis ezen a címen könyvelem el.