MEGLÁTNI AZ ISTENT

Igen. Vannak pillanatok, amikor egy másik lény hirtelen főszereplővé válik életünkben – amikor „megpillantjuk benne az Istent.” Hogyan történik ez? Hogyan lesz egy vacak, kisbetűs „az"-ból hirtelen „TE”? Megpróbálom elmesélni.

Bodó Karcsi bácsi egy pulikutyát hozott a házunkba. Szülő-falujából, Patajról hozta, és a kutyakölyök úgy viselkedett, mint ősei; mindenáron terelni akarta a lakókat: a postást, a szemetest, a kóbor kutyákat és macskákat... mindenkit, aki élt és mozgott.

Úgy hívták: Csibész.  

Éjjel-nappal ugatott.

A nyugdíjas Fater nem tudott aludni tőle. Amúgy is zaklatott, rossz idegzetű ember volt, több háború, forradalom és üldöztetés emlékét hordozta a lelkében A kutya éppen az ő ablaka előtt nyargalt, nem is ugatva, hanem hisztérikusan sikoltozva. Ráadásul éjszaka beszökött a lépcsőházba; ilyenkor az eszeveszett üvöltése még visszhangossá is vált. S amikor a dühe elszállt s megnyugodott végre, nyüszíteni kezdett, mint egy riadt kisgyerek. Sírt.

A Fater először a kutyát fenyegette – hiába. Rászólt, rákiabált, Csibész leült és nézte. Legalábbis úgy tűnt, mintha nézné, mert a szeme nem látszott ki bozontos, fekete pofájából, csak a fényes orra, apró fogacskái s a fölöttük ki-bejáró, szív alakú piros nyelve. Lihegett – de a Fater dühében úgy látta: nyelvet öltöget rá.

Dúltan fölrohant Karcsi bácsihoz, és arra kérte, csináljon valamit a kutyájával, mert nem tud tőle aludni.

– Egy kutya ugat – mondta Karcsi bácsi.

– De ez nem ugat! Ez visít, Bodó úr! Sikoltozik, hörög! Nem tudok aludni tőle.

– Pulinak az a dóga, hogy ugasson.

– A pusztán, Bodó úr!... De mi városban élünk. Fővárosban. Ide nem való puli! Ez egy idegbeteg állat és feldúlja a lakók nyugalmát.

Karcsi bácsi valami olyasmit mondott, hogy beszélhetnénk róla, ki itt az idegbeteg: ő például nyugodtan alszik, és senki a házban nem panaszkodott még a kutyára.

Csibész ugatott tovább.

Fater először megpróbálta egy bottal fegyelmezni. Rá akart húzni a farára. Először csak suhintott felé, de ahogy tehetetlen dühe mind jobban forrni kezdett, már nem nevelni akarta a kutyát, hanem agyoncsapni. Hiába.

Később altatót csempészett a vizébe. Porrá tört négy Dormicumot, és beleszórta Csibész tálkájába, mely ott állt a kerti locsoló tövében. De a puli bele sem dugta a nyelvét.

Később telefonon érdeklődött a sintéreknél, hogyan lehet elhallgattatni egy csaholó kutyát. Nem sok eredménnyel. Végül bement az önkormányzathoz. Papírokat vitt, pecsétes orvosi igazolásokat. Elpanaszolta, hogy ez a dög pokollá tette az életét. Senki nem vette komolyan, pedig látták, hogy valóban beteg: remegett az idegességtől.

A rendőrségen meg sem hallgatták: kutyát nem lehet följelenteni. A gazdája pedig nem vétkes azért, ha ugat a kutyája. Ha harapna, az más! Ha mondjuk hozna egy orvosi lát leletet, de nem az idegosztályról, hanem a sebészetről, hogy belemart a bokájába, az más, akkor már el lehetne indítani az eljárást – bár nem lenne sok eredménye.

Közben a puli hátracsapott fülekkel nyargalt a kerítés mögött, gátlástalanul üvöltözött és kedélyesen vakkantott néha. Mert hozzá kell tennem, látványra bájos kis jószág volt, inkább kölyök, mint kamasz – csak az a baj, hogy hangja is volt, mégpedig olyan, mintha veszekedne a világgal. Nagyon föl tudta „turbózni” magát ez a gombszemű kis pamacs, főleg éjszaka, ha részegek vonultak el a ház előtt.

Fater erejének végén járt. Éjjel bedugta a füleit. De nem használt még a sok decibelre tervezett Szundi füldugó sem.  

És ekkor elmondta: azon töri a fejét, hogy vesz egy sörétes puskát, és lelövi a kutyát. Már járt is különféle üzletekben – mesélte dúlt tekintettel –, érdeklődött, mennyire hatásos egy ilyen lőfegyver, s hová kell pontosan célozni, ha biztosra akar menni. Van egy pillanat, amikor az ember eljut odáig, hogy ölni képes. Fater gondolataiban már gyilkolt – csak abban bíztam, hogy erkölcsi ereje legyőzi végül indulatait.

Közben a házban különféle alattomos vádak terjedtek. Meg-jelent benne egész országunk mikroklímája: a népi és urbánus vitától kezdve egészen a fajgyalázásig. Nem részletezem a gyűlölet jelzőit a „bunkó paraszttól” a „büdös zsidóig”, és persze a kommunistától a fasisztáig, polgártól a proliig, magyartól a hazaáru-lóig volt benne minden. Ahogy egy sejtben benne van az egész test titka – egy társasház is olyan, mint az ország maga. Az indulatoknak pedig az a természetük, hogy rezonanciát keltenek: egyetlen ember gyűlölete sok ember rejtett gyűlöletét képes felszítani. Néha egy egész népét – példa rá a történelem.

A kutya pedig ugatott. Hol itt, hol ott bukkant fö l, mint egy őrült, remegett a felborzolt indulatoktól. Pofájának borzas bokra mögül fénylett a nedves kis orra, s az alig látható, szénfekete szemecskéi.

Egyik nap nem hallottam az ugatását. Igaz, hogy vihar volt, iszonyú mennydörgés, zivatar, istenítélet – gondoltam, elbújt valahová. De sem az udvaron, sem a lépcsőházban nem találtam. Zseblámpával kutattam. Félrehajtottam az ázott bokrok ágait, megnéztem a szalmakosár mögött – még a kosárban is! – sehol. A pincében sem volt. A padláson sem. Csöngettem Bodóék ajtaján – semmi. Csibész eltűnt. Csend lett a házban. Halott csend.

Rossz érzés fogott el. Nagyon rossz érzés. Egész este nyugtalanul dolgoztam a színházban. Éjjel jöttem haza, jóval éjfél után. Látom, hogy odafönt nyitja a Fater az ajtaját.

– Nem látta a Csibészt? – kérdem.

– Dehogynem... Itt van.

– Hol?!

– Nálam.

„Jaj! – gondoltam. – Megtörtént!"...

Fölmegyek. Ott fekszik elnyúlva a kutya a Fater előszobájában. Így, picire ázva alig tűnik nagyobbnak a teste, mint egy mókusé. Nem mozdul. Nem, ez nem mozdul többé. De ahogy meglát, rezegtetni kezdi pamacsos farkát. Liheg, s mintha röhögne rám. Előtte víz, és egy tálkában néhány kolbász-darab. Csak néz rám a kutya, majd bedugja orrát a szőrös kis mancsa alá, s alszik tovább.

– Behívtam – mondja a Fater. – Szakadt az eső.

– Nem zavarta?

– Nem.

– Tud tőle aludni?

– Tudok... persze, hogy tudok... Nem is hallom. Pedig vakkant itt néha.

– Nem hallja? – kérdem értetlenül.

– Nem én...

– De hisz mindenki hallja! Az egész ház!... Hogy lehet az, hogy pont maga nem hallja?!

És ekkor a Fater a világ legtermészetesebb hangján azt mondja:

– Megszerettem.

/Részlet Müller Péter: Örömkönyv című könyvéből/