"A hitem mindig átsegített életem nehéz napjain"

Beszélgetés

FARAGÓ LAURA

énekművésszel

Hogyan kezdődött zenei pályafutása? Ki volt, aki ezen a szép, de nagyon nehéz pályán elindította?

1970-ben főiskolás voltam, a szegedi tanárképző főiskola magyar-ének szakos hallgatója, amikor az első magyar, a televízió által meghirdetett, „Röpülj páva” népdalversenyt megnyertem. Nagydíját, ezt a gyönyörű páva szobrot ma is lakásom ékességeként őrzöm. Erre a népdalversenyre az énektanárnőm nevezett be, aki kézdivásárhelyi származású volt, tehát egy Erdélyből áttelepült remek pedagógus. Tudtomon kívül adta be a jelentkezést. Ezután a főiskoláról elküldtek a tanáraim Angliába egy nemzetközi népdalversenyre, amelyet  Middlesbrough-ban rendeztek, és miután innen is elhoztam az első díjat, világossá vált, hogy az Úristen mégiscsak adott nekem énekesi tálentumot, amellyel élnem kell.

A főiskolát azért befejeztem, lediplomáztam, és a magyar-ének szakos tanári diplomámmal beiratkoztam a Zeneakadémiára. Ott dal és oratórium éneklést tanultam 2 évig Sziklai Erikától, de mivel a budapesti Zeneakadémia operacentrikus volt, átkértem magam Berlinbe. Ott volt egy híres tanárnő, Freiweld Lange professzor asszony, aki megtanított a dal és oratórium éneklésre, aminek a lényege a helyes és pontos szövegkiejtés volt. Ezt a népdaléneklésben is nagyon tudtam hasznosítani, hiszen vallom, hogy a népdal a szövegen nyugszik, a szöveg hordozza azt a mondanivalót, amely az ember szívéig elér.

A berlini zeneakadémia elvégzése után az Országos Filharmónia énekes szólistája lettem. Akkor halt meg Török Erzsi, és az ő helyére kerültem. Közel húsz évig jártam az országot, mint énekes szólista, egészen 1993-ig, amikor az Országos Filharmónia megszűnt. Ezután szabadúszóként folytattam az éneklést, saját műsoraimmal jártam az országot, világot, és járom mind a mai napig, amíg Isten ad erőt, lelkesedést és főleg érdeklődőket, akik szeretik a népdalt, a magyar zenét, az egyházi zenét, és hívnak.

De amikor azt kérdezi, hogy hogyan kezdődött a zenei pályafutásom, akkor a nagy családról kell, hogy beszéljek. Egy tizenegy gyermekes családba születtem. Otthon állandóan énekeltünk. Édesapámnak gyönyörű hangja volt, nagyon jól kísérte magát zongorán. Mivel a család hatodik tagja vagyok, öt idősebb és öt fiatalabb testvérem van, így mindig belekerültem egy olyan társaságba, akik énekeltek. Ha a nagyobbak énekeltek, én mint kicsi, már bele tudtam kapcsolódni, és a kisebb testvéreim amikor énekeltek, én mint nagyobb, tudtam őket irányítani. Amikor Kodály Zoltántól megkérdezték, hogy mikor kell a gyermek zenei nevelését elkezdeni, azt válaszolta, hogy születése előtt kilenc hónappal. Ez nálam megtörtént. Nyolcan voltunk lányok, hárman fiúk és otthon karácsonykor vagy a húsvéti ünnepek alatt zsoltárokat énekeltünk. Édesanyám református lelkész lánya volt, az egyházi zene otthon mindennapos volt. De nemcsak a zene, hanem az imádság is. Luther Márton mondta, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. De természetesen ahhoz imádkozni is tudni kell, hogy valaki kétszeresen imádkozzon.

Hite segítette-e abban, hogy a nagy tragédia után, ami immár harminc éve, fiatalasszonyként érte, talpon tudjon maradni?

A hitem mindig megtartott és erre nagy szükségem is volt, hiszen fiatalon egy tragédia kettétörte az életemet. 1975-ben karácsonykor, Dávid fiammal és férjemmel utaztunk a Mátrába, egy üdülőbe, hogy a téli szünetet ott töltsük, amikor útközben autóbalesetet szenvedtünk. Férjem szörnyethalt ebben a balesetben, én kiestem az autóból és Dávid fiam is, aki még olyan kicsike volt, hogy egy kis mózeskosárban utazott hátul a kocsiban. Mi életben maradtunk, és a kisfiam, amikor felnőtt, és megtudta, hogy az ő életét a mózeskosár mentette meg, elhatározta, hogy majd ha megnősül, és lesz egy fia, Mózesnek fogja keresztelni. Közben ez a Dávid-gyermek felnőtt, megnősült, az első leánya Lúcia lett, a második gyermeke pedig Mózes.

Visszatérve a családi tragédiához, amikor özvegyen maradtam a kisbabával, pár év múlva férjhez mentem egy nagyon mély hitű, vallásos férfiúhoz, és tőle született a második kisfiam, Gáborka. Ő koraszülött volt, és nagyon sok rehabilitációs tornát kellett elvégezni vele, hogy egészségesen életben maradjon. Ezután a gyermekszülés után a harmadik fiam, Ágoston, sajnos már csak egy napot élt. Ezek után a tragédiák után, megint csak az imádság és a hit volt az, ami engem továbblendített. Nemcsak otthonról kaptam ezt az erős hitet, hanem valahogy a környezetemben is mindig akadt egy ember, aki ezt a hitet bennem erősítette. Ilyen volt az énektanárom is, aki benevezett engem a népdalversenyre, és az az erdélyi származású, erős hitű Gábor Éva, aki nemcsak énekelni tanított, hanem azt is megtanította, hogy mindenért adjak hálát. Még ha szomorúság, baj ér, azt is köszönjem meg. Én ezt akkor nem értettem, miért köszönjem meg a nehézségeket. Most felnőtt koromban értem és érzem, hogy ő mire célzott azzal, hogy még a rossz dolgokért is adjak hálát. Talán arra gondolhatott, hogy maga az élet a legnagyobb érték, még ha rossz dolgok történnek is velünk, mégiscsak az Isten a tenyerén hord, mert a világ legnagyobb dolga az élet. Ha belegondolunk, minden nap minden órájában érhet bennünket olyan baleset, ami véget vet ennek a földi létnek, és már ezért hálát kell adnunk Istennek.

Ma, amikor az értékes zenét egyre kevésbé becsülik, hol tart a népdal, a népzene megbecsülése?

Sajnos az a lángolás, lelkesedés ami a hetvenes években a magyarságot éltette és a népdal iránt volt, az ma már nem olyan erőteljes. Ma már csak egy szűk, megszállott réteg szereti a népzenét. Fiatalkoromban az egész értelmiség népdalrajongó volt. Minden televíziós fordulóban egy költő tette le voksát a népdal mellett. Gondolok itt Illyés Gyulára vagy Veres Péterre. Ma már a média, különösen a televízió, alig foglalkozik a népzenével, a rádióban is főleg hajnalban hallható értékes népzenei műsor. Pedig a népdal a mi őseinknek csodálatos szerzeményei, tudása, és ha mi nem énekeljük a népdalokat, akkor ez az élő kultúra megszűnik. Én is tanítok a Tóth Aladár zeneiskolában népdaléneklést. Minden kis növendékem tudja azt, hogy bizony rajta múlik a népdal sorsa. Mert ha valakit eltemetnek a temetőbe, az a kultúra is elvész vele, amit ő magával vitt. A kultúrát mindig újra és újra kell tanulni. Pénzt, házat örökölhetünk, de kultúrát mindig újra kell tanulni. Munkálkodom én is mint tanár, s mint ahogy nekem is megtanították a népdaléneklést, én is ezt a tudást tovább tudjam adni. Azok az emberek, akik együtt indultak a „Röpülj páva” népdalversenyen – emlékeznek Vas Lajosra, aki olyan lelkesen közvetítette a televíziós versenyeket –, ma is megmaradtak a pályán: Budai Ilona, Ferencz Éva, Dévai Nagy Kamilla, Halmos Béla, Sebő Ferenc. Ők megszállottan művelik és adják tovább azt a hihetetlen kincset, amely értéket képvisel.

Ha olvasóink személyesen is találkozni szeretnének Önnel, hol láthatják, hallhatják?

Előadóestekkel járom az országot. Két nagy műsorom van jelenleg. Az egyik egy népdalest, amelyben nagyon sok prózát is mondok, az a címe, hogy „Asszonyszerelmek, asszonysorsok”. Születéstől a halálig egy csokorba kötöm azokat a dalokat, népmeséket, amelyek az élet fordulópontjaihoz köthetők. Kezdődik a születéssel, a kereszteléssel folytatódik, gyermekkorról mondok történeteket, a házasságról, befejezem egy szép halottsiratóval. A népmesék mellett elhangzanak balladák, dalok. A másik érdekes műsorom Ave Maria-kból álló ciklus, amelyben tíz dalt szólaltatok meg, az utolsó négy magyar zeneszerzőtől van: Liszt Ferenctől, Farkas Ferenctől, gróf Batthyány Ödöntől és Vavrinecz Bélától. Legkedvesebb számomra Batthyány Ödön Ave Maria-ja, aki Boldog Batthyány-Strattmann László szemorvos tizenegy gyermeke közül az elsőszülött fia. Zeneszerzőnek készült, de 21 évesen egy szerencsétlen vakbélgyulladás következtében meghalt. Ez az Ave Maria-ja fönnmaradt, amelyet műsoromon tartok. Irodalommal is foglalkozom. Megjelent „Szülőföldem, zengő anyanyelvem” című könyvem, amelyben 36 interjút készítettem 36 költővel. Mind a 36 költő megerősítette bennem a népdal szeretetét. Az igaz magyar költészet a népköltészeten, mint fundamentumon nyugszik.

Mit jelent Önnek Kodály Zoltán, mint zenész és ember?

Idén Kodály-év van, 125 évvel ezelőtt született. Kicsit szomorú vagyok, hogy az a nagy ujjongás, ami 1975 körül a népdal körül folyt, az a Kodály-év kapcsán nem tud megismétlődni. Pedig Kodály nemcsak a legnagyobb népdalgyűjtőnk és zeneszerzőnk, hanem nagy pedagógus is volt. Egy szép gondolatot idézek tőle: „Hisszük, hogy az emberiség boldogabb lesz, ha megtanul a zenével méltóképpen élni. S ha valaki valamit tesz ez irányba, már nem élt hiába.”

A „Földédesanyám” című előadóestet több mint ezerszer adták elő Jancsó Adrienne-nel. Hogyan emlékszik erre a kiváló asszonyra és nagyszerű előadóra?

A pályafutásom során volt egy nagy mesterem, Jancsó Adrienne előadóművész, aki csodálatosan mondott balladákat. 1970-ben, a „Röpülj páva” népdalversenyen fölkért, hogy közreműködjek a „Földédesanyám” című műsorában, ezt a balladaestet több mint ezerszer előadtuk. Jancsó Adrienne volt nekem az egyetemem és a legmagasabb szintű iskolám. Megtanított arra, hogy nincs nagy város és kis város, nincs nagy előadóest és kis előadóest, hanem a legkisebb falu legcsekélyebb közönségének is a legnagyobbat kell nyújtani. Ami azt jelentette, hogy minden műsorra tökéletesen fölkészültünk, átismételtük az anyagot, én beskáláztam, és tudásom legjavát adtam mindig és mindenkor. Ezt az iskolát Jancsó Adrienne nélkül, aki sajnos már elment közülünk, ma is folytatom, szívesen megyek a legkisebb faluba is, ha hívnak. Könnyű ma már elérni, hiszen a telefonkönyvben mindenki benne van és megtalálható. Szívesen járom a felvidéki, erdélyi falvakat, ha hívnak. Ez a műsorom, amely a legújabb, „Asszonyszerelmek, asszonysorsok”, egy templomban is előadható, mesékkel, dalokkal, balladákkal fűszerezett önálló est. Nehogy azt higgyék, hogy a mese olyan szórakoztató műfaj. A mese olyan alaptudást hordoz az emberiség számára, mint a bibliai tanítások.

A Bibliához és az imához való viszonyáról szép gondolatokat hallottam Öntől. Megosztaná ezeket olvasóinkkal is?

Ha a Bibliánál tartunk, kedvenc bibliai idézetem Máté evangéliumának 25. része, ott is a tálentumokról szóló versek, hiszen az Úristen nem egyforma tálentumot adott nekünk, van akinek ötöt adott, van akinek kettőt, van akinek csak egyet. Feladatunk, hogy ezeket a tálentumokat megsokszorozzuk. Tehát a tehetség nem érdem, hanem a szorgalom az érdem. A tálentumokat nem szabad elrejteni a föld alá, hanem meg kell osztani. Szent Teréznek van egy gyönyörű imája, amelyből talán egy mondatot érdemes kiemelni:

„Hozzon a mai nap belső békét számodra! Bízz az Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy, ahol lenned kell! Ne felejtsd el a végtelen lehetőségeket, amelyek a hitből erednek! Használd az adottságokat, amelyeket kaptál, és add tovább a szeretetet, amely megadatott számodra! Légy elégedett abban a tudatban, hogy Isten gyermeke vagy! Legyen ez a tudat teljesen a tiéd, és adja meg lelkednek a dal, a tánc, a hála és a szeretet szabadságát! Ez mindannyiunké.”

/?/