A SZENTLÉLEK TERMÉSZETÉRŐL

Elmélkedés pünkösd ürügyén

A Szentlélek a hitbéli élmények egyik legnehezebben leírható fogalma, ami mindent betöltő, minden érintettet megrázó, átmosó, elragadó szélvihar, víz, mozgás, áramlás formájában jelenik meg a leírásokban. A Szentlélekkel való betöltekezés mindig szeretetteljes, kiteljesítő, az elszigetelt egyént a világ szeretetben létező egységére rádöbbentő, abban őt részesítő élmény.

 Isten fogalmához szervesen hozzátartozik a teremtő, a mindenható jelző. A Szentlélek nem teremt, nem „cselekszik”, hanem betölt, így a létezés legáltalánosabb, legegyetemesebb fogalma. A Szentlélek létezése nyilvánvalóbbá válhat bizonyos alkalmakkor, de mindvégig jelen van: megtalálható a „flow” élményben és a keleti filozófiák univerzummal való eggyé válásának élményeiben, így a „tao”-ban is.

 A Szentlélek észlelése századunkban nem könnyű. Látomásdermedtté, befogadás-képtelenekké váltunk, így a Szentlélek befogadó közeget igénylő különös látogatására kevéssé számíthatunk. Kivételek azonban vannak. A bejegyzés végén a Szentlélekkel kapcsolatos saját élményemet írom le.

 Pünkösd nemcsak a tavasz, nemcsak a termékenység, hanem egy magasabb Lélekkel való közös betöltekezésnek, és ezáltal az együttesen látóvá és szólóvá válásnak is az ünnepe: „Amikor pedig eljött pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy ahogy a Szellem adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap. Csel. 2.) 

A Szentlélek a hitbéli élmények, a hitről való tudás egyik legnehezebben leírható fogalma. Azok az elmélkedések, amelyeket ebben a bejegyzésben a Szentlélekről megpróbálok leírni roppantul töredékesek. Csak remélni tudom azt, hogy lesz még az életemben lehetőségem arra, hogy mindezt jobban megérthessem és megélhessem.

 A Szentlélek nagyon sokszor mindent betöltő, minden érintettet megrázó, átmosó, elragadó szélvihar, víz, mozgás, áramlás formájában jelenik meg a leírásokban (így például Henri Boulad, vagy Rolf Dabelstein írásaiban). A Szentlélek megjelenésében sokszor van döbbenet jellegű elem, hiszen sok esetben váratlan és váratlanul hatalmas a jelenléte. Ugyanakkor ez a szélvihar nem hurrikán, ez a víz nem áradat, mert a Szentlélekkel való betöltekezés mindig szeretetteljes, kiteljesítő, az elszigetelt egyént a világ szeretetben létező egységére rádöbbentő, abban őt részesítő élmény.

Remélem, hogy megbocsátja a kedves Olvasó, hogy itt is hálózatos hasonlattal élek. Azért írom kisbetűvel mindezt, mert nem akarom ráerőltetni a hálózatos képet az emberi gondolkodás e legáltalánosabb fogalmaira, de egy gondolati játék erejéig mégis érdemes foglalkozni ezzel az interpretációval is. Ha a világ egészét egy óriási hálózatnak tekintjük, akkor Isten felfogható úgy, mint e hálózat erős, meghatározó, mindenható, a történéseket definiáló kapcsolatrendszerének csoportjellemző (emergens) tulajdonsága, összessége. Ugyanezzel a logikával a Szentlélek felfogható e minden-háló stabilizáló és mindent betöltő gyenge kapcsolatrendszere csoportjellemző (emergens) tulajdonságának, és ilyenformán összességének is.

Ugyanakkor a Szentlélek megjelenhet, létezése nyilvánvalóvá (nyilvánvalóbbá) válhat bizonyos alkalmakkor. Erőnket meghaladó nemes tettek elvégzésére tehet képessé bennünket, hitet ad, örömöt ajándékoz, vígasztal, összeköt Istennel és a világ egészével. Ezen kivételesen erős alkalmakon túlmenően azonban a Szentlélek végig jelen van, és nagyon megtalálható abban a „flow” élményben, amelyet Csíkszentmihályi Mihály írt le azokról az állapotokról, amikor az ember „csomómentes lélekkel” eggyé válik céljaival és az őt körülvevő világgal. A Szentlélekkel való csendes állandó betöltekezés ugyancsak nagyon megtalálható a keleti filozófiák univerzummal való eggyé válásának élményeiben, így a „tao”-ban is. Az, ahogyan az ember ráérez a világ folyásának, sodrásának ütemére és rendjére, az, ahogyan ebbe belesimul, és ezt elfogadja, nem más, mint a Szentlélek mindent átható és mindent eggyé tevő jelenlétének megérzése, el- és befogadása.

A Szentlélek észlelése századunkban nem könnyű. Az információk felgyorsult zuhataga, az embertömeg immunissá tett bennünket. Jobbára elveszítettük azt a fajta érzelmi mélységet, intenzitásélményt, amely évszázadokkal ezelőtt eleinknek még mindennapi természetesség volt. Mohás Lívia „látomásdermedtségnek” hívja ezt az állapotot. Befogadásképtelenekké váltunk, így a Szentlélek befogadó közeget igénylő különös erejű látogatására nagyon kevéssé számíthatunk.

 Befejezésként hadd idézzem ide a „Hálózatok bűvöletében” című könyvből a Szentlélekkel kapcsolatos saját élményemet: „2009 tavaszán egy elég válságos periódust éltem át, mert erőm szélére jutottam. Teljesítésre sarkalltam magam, ami egy idő után már önsanyargatássá vált. Nem telt bele sok idő, és a szemem fellázadt. Nem akart több feladatot látni. Szemgyulladást kaptam. Súlyosat. Volt egy hétvége, amikor úgy néztem szét: lehet, hogy utoljára látom mindazt, amit addig látnom megadatott. Egyetemem, a Semmelweis Egyetem kiváló orvosai meggyógyították a bajt. A betegségből való gyógyulás azonban nem olyan, mint egy olajcsere. Hálózatokban gondolkodva, számomra a betegség lényege a rendszer egészének és nem a részének a zavara volt. Nekem sem a szemem volt beteg. Én voltam beteg, akinek a baja a szemében jelentkezett. A betegségem néhány hetében több csodálatos Istenélményben is részem volt.

 Immáron gyógyultan, egyszer az villant az eszembe, hogy érdekes módon eddig mindig Jézushoz és Istenhez imádkoztam, de valahogy a Szentlélekhez sohasem. Megint csak egy hirtelen támadt késztetéstől hajtva – miközben határozottan éreztem újonnan meglelt belső szememet –, az ajtófélfának dőlve, tiszta szívvel, minden tervezett tudatosság nélkül azt fohászkodtam, hogy 'Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk!'  Ami ezek után bekövetkezett, azt nehéz leírni. Elsőként kinyílt a világ. De nem úgy, ahogyan istenélményeim során, amikor úgy éreztem, hogy megnyílik a fejem teteje, és egy szeretetfolyosó összeköttetésbe hoz valami hatalmas Szeretettel, hanem szétolvadt a fejem, a tudatom, és egyszer csak benne voltam a világ közepén. Egy leírhatatlanul hatalmas Erő ezzel párhuzamosan fizikailag megrázott, minden porcikámban és minden tagomban. Nem bántva, hanem magához ölelve, átjárva mindenemet. Rángtam, remegtem, összecsuklottam és sírni kezdtem, mint a záporeső. Rázott a zokogás, amit sokkal inkább egy hálát adó, örömteli zokogásnak, semmint egy letaglózott, avagy rémült zokogásnak éreztem. Utólag átgondolva a percet, a 'nekünk', amit korábban kimondtam, egyre táguló körökben magamat, szeretteimet, önpusztító hazámat és az egész szerencsétlen, Földjét eltékozolt emberiséget jelentette. Mindez megerősített abban, ha a hitemmel kapcsolatban megszólalok, annak most már – legalább magam előtt – hitele van.”

/Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató/