„Névtelen szentek között nőttem fel”

TALÁLKOZÁS PETRÁS MÁRIÁVAL,

a csángó származású népdalénekes keramikussal

Petrás Mária, csángó származású népdalénekes és kerámiaművész nagy utat tett meg szülőfalujától a New York-i Carnegie Hallig, ahol idén a Muzsikás együttessel lépett fel. De nemcsak csengő, tiszta hangját ismeri a szélesebb közönség, hanem szobrait, plasztikáit is. A Szervátiusz- és Magyar Művészetért díjas művész alkotásai egy olyan világot tükröznek, amely térségünkben talán utolsóként őriz valamit az archaikus rendből. Az alkotóval meghitt pomázi otthonában, mosolygó Szűzanya-szobrocskák közt beszélgettünk életútról, gyökerekről, művészetről, hitről.

– Milyen volt a világ, ahonnan elindult?

– Csángóföldön, Diószénben nőttem fel, de sokat jártam Klézsén, édesanyám szülőfalujában is. Ha Csángóföldre gondolok, akkor a klézsei jóságos, tapintatos nagynénék, ángyók, keresztanyák jutnak eszembe. Ott, ahol a gyerekkoromat töltöttem, imádságos harangozással kezdődött a nap, és avval is ért véget. A családok gazdagságát nyolc-tíz-tizenkét gyermek jelentette. Mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap az ember azért dolgozott erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy ünnep. Az ünnep előtt az emberek kitisztították a lelküket, életüket, házukat, istállóikat, falujukat. Megbocsájtottak, megbékültek, misére mentek szép ünneplő ruhában, és délután megjárták egymást. Mindent meg tudtak teremteni maguknak úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útba igazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni a nehéz világot.

– Tehetsége már gyermekkorban megmutatkozott?

– Jól rajzoltam, szépen énekeltem, de ezzel akkoriban nem sokat törődtek. Abban a világban mindenki értett valamihez.

– Milyen lehetőségei voltak egy csángó lánynak a hetvenes években?

– A nyolcadik osztály után sokáig csak a fiúk mehettek szakiskolába. Mi voltunk az első olyan osztály 1974-ben, amelyikben a lányok is továbbtanulhattak. A szüleim nem örvendtek. Heten voltunk testvérek, én voltam a legidősebb, később még egy nyolcadik testvérem is született. Elkélt volna otthon a segítség. Engem mégis hajtott valami el, akármennyire is szerettem a szüleimet. Jegyeim alapján Brassó mellé, Hétfaluba kerültem egy elektroműszerész osztályba. Nagyon akartam bizonyítani. Biztos voltam benne, hogy ha nem tanulok jól, apám eljön értem, és hazavisz. Végül a legjobb lettem. Egy idő után azonban azt éreztem, nem vagyok a helyemen. Vasárnaponként Brassóba jártam templomba, külön engedéllyel, csak nekem engedték meg. Mindig a Hosszú utcánál szálltam le a troliról, és onnan gyalogoltam fel a templomig. Már sokadik alkalommal tettem meg ezt az utat, amikor megpillantottam egy kiírást: Képzőművészeti Népfőiskola. Addig meg sem láttam. Bementem, Klement Béla grafikusművész fogadott. Később ő intézte el, hogy felvételizhessek esti tagozatra, és 1978-ban lediplomáztam. Elvégeztem a szakiskolát 1976-ban, majd egy dekoratőrműhelyben helyezkedtem el. Leérettségiztem, férjhez mentem, megszületett a két gyermekem. A képzőművészet iránt érzett erős vonzalmam megmaradt, de Ceauşescu Romániájában nem gondoltam, hogy közelebb juthatok hozzá.

– Mi hozta meg a fordulatot?

– Egy színházplakát-versenyen első díjat nyertem 1988-ban, de a gyárból, ahol dolgoztam, nem engedtek el, hogy átvegyem. Ekkor otthagytam a munkahelyem. Méhészetből, mezőgazdálkodásból, festésből, rajzolásból tartottam el a gyerekeimet. A nagy áttörést a forradalom utáni időszak hozta meg. Létrejött a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, amelyben a kezdetektől tevékenyen részt vettem. Domokos Pál Péter bácsi 1990-ben ünnepelte a nyolcvankilencedik születésnapját. Mi, csángók, egy kis küldöttségben köszöntöttük fel őt. Én rajzokat készítettem neki a Rezedához (népdalgyűjtemény, Domokos Péter Pál gyűjtése), amelyeket többen is láttak. Biztattak, hogy folytassam a tanulmányaimat. Többünket felkaroltak, megtanultunk magyarul írni és olvasni. Engem felvettek az Iparművészeti Főiskola grafika szakára. Később találkoztam a mintázással, átjelentkeztem kerámia szakra, és ott is diplomáztam.

– Ha szobrai arcát nézem, szembetűnik rajtuk a kedvesség, a mosoly. Honnan valók ezek az arcok?

– Abból, a világból, ahonnan jövök, amely bennem is él. Nénéim szép, szeretetteljes tekintete, hite tükröződik rajtuk. Hitük elsősorban nem istenfélelem volt,hanem jóság és mosoly, amely biztonságot adott.

– De abban a világban is volt bánat...

– Emlékszem, gyermekként időnként édesanyám elküldött bennünket vízért, és visszatérve láttuk, hogy könnyes a szeme. Olyankor, amikor egyedül maradt, kicsit elsiratta magát. Mi úgy mondjuk: siratózott. Az asszonyi élethez hozzátartozott a szövés, fonás, varrás, éneklés, az imádkozás és a siratózás is.

– Ma azt mondanák erre a pszichológusok, ezek mind terápiás módszerek: munka, művészet, hit és gyász...

– Lehetséges, bár én nem jártam pszichológusnál, de lehet ebben igazság. Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató egyszer azt mondta: sokféle asszonnyal találkozott élete során, de depressziós csángó asszonnyal nem. Időnként a lányom is átjön hozzám azzal, hogy gondűzésként énekeljünk. A népdal gyógyír. Bennünk jönnek-mennek a dallamok.

– Készít keresztutakat, feszületeket, szentekről szobrokat. De legtöbbször a Szűzanya alakját formázza meg. Miért?

– Amikor a diplomamunkámon gondolkodtam, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mindazt a szépet, amit kaptam, tovább kell adnom. Felismertem, hogy mi, moldvai csángók azért tudtunk megmaradni, mert nem hagytuk el soha a Szűzanyát. Nagyon sok mindent a hozzá intézett imádságokon keresztül kérünk és kapunk. Nőként ő a példaképünk. Ő tanít bennünket arra, hogy az életet nemcsak tisztelni, hanem művelni kell. Nekünk, nőknek kell formálnunk kicsi környezetünket. Rajtunk múlik, milyen minőségű az élet, amelyet élünk, és amelyre törekszünk. Az asszonyok mifelénk böjttel, imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. A Szűzanya segítségével a világba mindig belehelyezték azt a másik világot is.

– Ön ezt a „kicsi környezetet" maga körül nagyon szépen „műveli". Megkapó, hogy a szobának, amelyben most ülünk, kör alakú tetőablakai vannak. Csakugyan átlátni innen a „másik világba" is. Olyan ember háza ez, akinek fontos az ég, de a gyönyörű kertet nézve a föld is.

– Gyermekkoromban, amikor kimentünk a földekre, én mindig kicsit előbb mentem, hogy egyedül lehessek a természetben. Ha földközelben vagyok, akkor tudok a legtisztábban gondolkodni. Akkor azt érzem, megszűnik minden fölösleg. Nagyon-nagyon sok a fölöslegünk. Tárgyakban is, gondolatokban is. Földközelben közelebb van az ég, a belső ég.

– Olyan világból jön, amelyben a hit természetes volt, mint a lélegzetvétel. Minden szobra, mosolygó Máriája is erről tanúskodik. De szavakkal megfogalmazva, mit jelent Önnek a hit?

– A legerősebb dolog, amely hatni tud. A mai ember elképzelni sem tudja, hogy a hit mekkora erő, hogy mindaz, amiről Jézus beszélt, gyökeresen meg tudja változtatni az életünket. Aki hisz, az magában is hisz. Egy hites ember mindent nagyobb lendülettel végez, és ha valami mégsem sikerül, akkor azt is el tudja fogadni. Ha valaki nem ismeri Istent, de ösztönösen hisz abban, hogy tisztelni kell a jóságot, a szépséget, előbb-utóbb meg fogja találni a fényes utat. A hit belső igény. Az is hit, ha az ember nem elégszik meg csak a földi dimenzióval, az anyagi javakkal. Ha már ég egy picike lángocska a lélekben, akkor az sok mindent el tud végezni. Csak sosem szabad hagyni kihunyni.

/Koncz Veronika/