NÉMETH JUDIT ILON

a művészi tehetségről, a nagyapai örökségről

 

A királyerdei dombok mögött él és dolgozik – fáradhatatlan kitartással és művészi alázattal — Németh Judit Ilon, aki a Magyar Iparművészeti Egyetemen szerezte diplomáját porcelánipari formatervező szakon. De mint vallja, és munkái is bizonyítják, nem áll tőle messze a festészet sem. Mint minden „művészember”, ő is érzékeny lélek, ars poeticáját a humánum mellett a természet végtelen szeretete határozza meg.

Hirdeti, hogy a mindenkori hagyományok megőrzése nem csupán a művészetben, hanem a mindennapi kultúránkban / életünkben is elengedhetetlenül fontos. Porcelánjain, kerámiáin egyaránt ott vannak a hajdani mindentudó táltosok és a szép pej lovak, mint ahogy festményei egy – egy megkapó lírai tájat vagy éppen szakrális történelmünk meghatározó alakjait villantják fel.

Műveit nézvén, keze munkáját megcsodálván, egyértelműen felvetődik a kérdés, honnan e fiatal teremtés tehetsége? Tanulta-e a művészeti középiskolában, majd az egyetemen, vagy a gyökerek nyúlnak sokkal messzebbre?

Olvassuk, hogyan is vall erről ő maga, felidézvén autodidakta festő nagypapája emlékét, hajdani sok évvel ezelőtti útravalóját az akkor még kislányka unokának!

/ZE/

AZ ELSŐ LECKE

Megboldogult apai nagyapám, aki a nyolcvanhét évéből legalább hatvanötöt szentelt a piktorkodás szebbik arcának visszatükrözésére, mindent elkövetett, hogy a részéről genetikailag is belémkódolt bolondériát nehogy felülfertőzze egy vérbeli megszállott túlkapásaival; valami korrigálhatatlan tévesztéssel.

Nem pofozgatta karakteresebbé a gyerekkori ákombákomokat, inkább bagatellizálta, mint aki biztos közelségben akarta tudni nálam az ihlet ősbizalmát, mely bármikor eltölthessen, akár egy irkalap látványától is.

Kértem én ugyan, tanítson meg festeni, ő azonban hangsúlyozta, ezt tudatosan sosem tenné: nem szeretne „elrontani”.

Viszont elnézte - bármikor, ha engem éppen mellé serített a kedvem, – hogy ott lóbáljam a lábam valamelyik könyvesszekrényén a festőszobájában. S amíg a karvastagságú antikvitásokat lapozgattam, és szaguk alapján próbáltam kitalálnim, milyen régiek lehetnek, figyelmem nyolcvan százaléka azért rajta volt.

Egész pontosan azon a monodrámán, mely ezernyi sejtelmes, elragadó, feszült és mindent magával söprő gesztusból, ecsetvonásból tevődött össze egy kép megszületéséig.

Egy ízben, azonban mégis megkísértettem a sorsot; nagyikát kértem, beszéljen vele.

Akkor, túl az aranylakodalmon, már aranyló vélelmeket virágoztatott ősz halántékukon az idő alkímiája, így pontosan ismerték egymást (no meg engem is). Természetesen hiába kértem a közbenjárásra. Ő is csak hátraszalajtott nagyapához a „szentélybe”, - a kis kertvégi lakba – mondván, eme kérdés csak rá, meg rám tartozhat.

Az összes addigi és azon túli bátorságom összeszedve, izzadó tenyérrel nyitottam be hozzá, immár – ígérvén – utoljára rebegném el kérésemet.

A rebegvényt követő feszült csendet egy gyors lendület törte meg. No, nem rajtam landolt; a festőszeres asztal alól kikapott egy alapozatlan farostlemezt. A boldogságtól majdhogynem a nyakába ugrottam, de feltűnő komolysága ettől visszatartott. Úgy gondoltam jobb lesz, ha későbbre tartogatom.

Tehát ott feküdt előttem a nagy mű igézetének leendő hordozója; előtte, s mögötte két nagy kérdőjel. Az egyik talán egy picivel egyenesebb volt, mivel fel kellett, hogy nézzen a másikra. Noha számára mindez egyre nehezebbé vált, minthogy az a másik is csak nőtt és egyenesedett; egy nagy, kihívó felkiáltójellé, egészen a plafonig:

- No, hát akkor, kezdheted!

- De, mit?..

- Amit akarsz.

Ezt az utolsó mondatot addig mindig is szerettem, de akkor, valahogy, valahogy ott volt már abban az indító felkiáltójelben is, hogy most aztán olyan leckét kapok, amit egyhamar nem felejtek, így hát tétován kiböktem:

- Mondjuk egy tájképet… Merthogy ott, akkor, abban a három méter sugarú körben - melyet sebtében képes voltam tekintetemmel átfogni – mást sem láttam magam körül.

Kaptam egy ecsetet meg egy tubus valamilyen barnát, s épp, hogy loccsant egy kis üvegben a petróleum, máris festékes köpenyének hátratűzött övcsomója lifegett csak előttem, az akkorra már kissé színlelt ecsetkeringő ütemére.

Álltam ott sután, s két kósza ecsetvonás közt felpillantottam; hogy mikor fordul már meg, meddig kell ezt még így...? Majd, amikor már vagy az ötvenedik barna vonás is odavonatolódott, egyszer csak ott termett, s ennyit mondott:

- Nem jó.

- Mi? Mi nem jó?!

Válasz helyett kikapta az ecsetet a kezemből, s talán az akkori legbennfentesebb múzsa szelleme is azon töprenkedhetett a fejünk felett, hogy az imént általam oly akkurátusan felvázolt képzelmény hirtelen mily tájolást is kapott.

Egy – kettőre tónusok, formák és terek egész más megvilágításba helyeződtek nagyapó attraktív korrektúrája nyomán. A látottakból, az addigi nyolc evilági évem tapasztalataiból összeszűrt végkövetkeztetés mindössze az volt, hogy a vázlatvonalak megduplázódtak.

Csendes mosollyal adta vissza az eszközt:

- Folytasd!

Tudtam, ha most nem száll meg azonnal a gondolatolvasás képessége, utolsó önmentő akcióm a festőtanonc szerepében végképp kudarcra ítéltetett.

- Nagyapa! Te ide, most mit rajzoltál? És hol van a jegenyefám? S az út rajta? Nem látom az utat, valahova emide húztam...! Amit most festettél, mi ez, egyáltalán, honnan kell ezt nézni?

Összevont szemöldöke alól - mely, azért ekkorra már egy ki huncut színészieskedéssel is társult –, elő is bukott a már régen készre gyártott kérdés:

- Nem tudod folytatni? Tán azt gondoltad, már az első halovány ecsetvonásaidból ki tudom majd hámozni, hogy a te utad merre kanyarog, s minemű alakot ölt majd a legvégén? Itt a táblán a kétféle elképzelés vetülete. Jegyezd meg, egész életedben választanod kell majd az utak közül! De mindig lesz segítséged: a saját hited és a saját tehetséged!

Nyolc esztendősen még nem értettem igazán szavainak súlyát. Lesújtva, kissé csalódottan kullogtam ki az udvarra. Most, kitől tanuljak? És Ő kitől tanult...?

Kínosan hosszúra nyúlt az út visszafelé az amúgy tüneményes, virág-tarkította, lugas-árnyékolta, keskeny, kis járdán nagyanyám színe elé.

Nagyika a verandán várta be a fejleményeket egy pajkosan odavetett firtatgatással:

- No, hát megvolt a nagy okítás?

Épp hogy csak átbotlottam a vidámodó Buksi kutyán a konyhaajtó csipkefüggönyének jótékony takarásába, s onnan válaszoltam csendesen:

- Azt hiszem, igen…

/Németh Judit Ilon/