AZ ÉN ’56-OM

AZ VOLT, AMI UTÁNA KÖVETKEZETT

„Mikor találkoztál Nagy Imrével és milyen utasításokkal jöttél haza Magyarországról?” – szegezte nekem a kérdést kihallgató tisztem a kolozsvári Szekuritátén, 1957. március 13-án, letartóztatásom másnapján, miután felevette személyi adataimat. Olyan képtelenségnek éreztem a feltételezést, hogy a szorult helyzet ellenére akaratlanul elmosolyodtam. Én és Nagy Imre? A három héten át tartó kihallgatások során persze nem született válasz erre a kérdésre – nem is születhetett -, a kolozsvári Házsongárdi Temetőben 1956. november 1-én lezajlott „ellenforradalmi tüntetés” kezdeményezésének vádjával bíróság elé állítva mégis megkaptam a magam hét évét.

Egyetemi irodalomtörténész-aspiránsként 1956 szeptemberében kerek egy hónapot töltöttem Magyarországon: félig kész disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot budapesti könyvtárakban és levéltárakban. Hárman utaztunk ki – élve az akkor megnyíló útlevél-lehetőségekkel - , hárman, aspiránsok, s természetes, hogy nem csak a könyvtárakat bújtuk, hanem korábban megismert pesti fiatal irodalmár-barátainkkal is találkozni igyekeztünk.

Akkor már meglehetősen forró volt a hangulat: a legkülönbözőbb körökben nyíltan szóvá tették az emberek a Rákosi-rendszerben elkövetetteket, a törvénytelen letartóztatásokat és pereket, az ÁVÓ hatalmaskodásait, a szovjet hatalomnak politikailag és gazdaságilag kiszolgáltatott Magyarország országos és mindennapi problémáit. Tények, számok rajai röpködtek egy-egy éjszakába nyúló beszélgetés során, s mi – főképp Varró János barátommal, akinek a megelőző egy-két év alatt kiterjedt ismeretségi köre alakult ki – a hallottakat „begybe szedve”, a hazai viszonyokról beszéltünk, amelyek alapjában véve ugyanazok voltak, csak épp a kisebbségi magyarság saját problémáival is súlyosbítva.

Megfordultunk az 1956-os szeptember néhány nevezetes eseményének színhelyén is: végig ültük a Magyar Írók Szövetsége tisztújító közgyűlését, ott voltunk egy disszertáció-védésen, ahol a pártapparátus egyik funkcionáriusának Karácsony Sándorról írt – tanításait a marxista módszer szerint kiforgató - dolgozata vérzett el csúfosan, részt vettünk egy, a pesti művészettörténész-hallgatók számára szervezett dunántúli kiránduláson, amelynek napjai alatt természetesen új ismeretségeket, barátságokat kötöttünk, s ezek nyomán új tapasztalatokra tettünk szert.

Beszélgetéseink és a Magyarországon látottak-hallottak során nem csak az ottani helyzet rajzolódott ki számunkra egyre pontosabban, hanem érzékelhettük azt az elégedetlenséget és változatási szándékot, amely akkoriban már átfogta a magyar társadalom egészét.

A Rajk-temetés előtti napon, október 5-én indultam haza, így annak élményét már csak Varró János barátom későbbi tolmácsolásából érzékelhettem.

Hazatérve megkezdődtek az egyetemi mindennapok: megtudtam, hogy szeptembertől kineveztek tanársegédnek, s irodalomelméletből és a felvilágosodás magyar irodalmából kell szemináriumokat vezetnem, sőt épp akkor szintén Magyarországon lévő professzorom helyett az előadásokat is tartanom. Így aztán diákjaim előtt járva, óráról órára kellett készülnöm. Részben ez a helyzet adta az ötletet, hogy az első októberi órák helyett a másodéveseket – ennek a csoportnak különben „tanárfelelősévé” is megtett a tanszékvezető – elvigyem Kolozsvár néhány, a magyar múlt szempontjából fontos helyszínére. Így jutottunk el a Házsongárdi temetőbe is, ahol a 18-19. század számos jeles magyar írója is nyugszik. Néhány elhagyatott sír láttán önként adódott a feladat: vegyük mi gondozásba ezeket a sírokat, tekintsük magunkat Kriza János, Szentiváni Mihály, Jósika Miklós „hozzátartozóinak”. Az volt a gondolatom, hogy hagyományt teremtek ebből a gondoskodásból, amely élővé teszi a kapcsolatot a jelen és a múlt, a tananyag és a tudás között.

A diákok kaphatók voltak rá, s néhány délutánt a temetőben töltöttünk: drótkefével tisztítva a mohát, seprűvel, gereblyével a szemetet, s mindennek a végén ott volt már látható közelségben Halottak Napja, amikor Kolozsvár élő lakói hagyományosan meglátogatják elhunyt szeretteiket: virággal, egy szál gyertyával emlékezve őreájuk.

Közbejött azonban Október 23-a.

Hogy mi történt Budapesten azon a napon, azt másnap reggeltől fogva fokozatosan tudtuk meg. A magyar tanszékre, a tanársegédi szobába valaki behozott egy rádiót, amely körül nem csak mi töltöttük minden szabad időnket, hanem más tanszékekről, karokról való kollégák is. Szinte óráról órára követtük az eseményeket, minden hullámhosszon, minden adón, amely a magyarországi eseményekről tudósított. Mert a romániai sajtó az első pillanattól kezdve „ellenforradalom”-ról beszélt, ami – magyarországi tapasztalataink nyomán mi biztosan tudtuk – nem volt igaz. Erről természetesen beszélgettünk is, megosztva a magunk nem is olyan régi magyarországi élményeit a többiekkel.

Aztán híre futott (a román és a magyar egyetemek bentlakásai akkor már közösek voltak), hogy a román egyetemisták között olyan híresztelések indultak el, miszerint „a magyarok megint Erdélyt akarják elvenni”. Akkor összeálltunk néhányan, leírtuk az egyik rádióadás nyomán a magyar egyetemi ifjúság 16 pontját, s azt románra fordítottuk, cáfolatul a Babes Egyetem vezetősége által terjesztett állítással szemben. Szó volt egy közös rokonszenv-tüntetésről is a román egyetem diákjaival, erre azonban végül nem került sor – igaz, volt némi provokáció-íze is a dolognak. (Hogy mi történt a szöveggel, azt nem tudom. Miután az 1989-es változást követően módomban állt az 56-os kolozsvári események több részletének utána járni, tudtam meg, hogy a Babes Egyetemen röpcézés is volt, s azért valakiket el is ítéltek. És a Szekuritatén, majd a börtönben együtt voltam az egyik román egyetemi tanársegéd, a nemrég elhunyt Raoul Volcinschi nevével fémjelzett szervezkedés több tagjával – dehát abban az időben az igazságot a hamisságtól nem mindig lehetett szétválasztani, különösen nálunk.)

A Bolyain a diákság hangulata mindenesetre forró volt. Jellemző reá, hogy amikor a pártbizottság megpróbált az „ellenforradalmat elítélő nyilatkozatokat” kiszorítani a lakosságból (főképp az intézmények és vállalatok munkahelyi gyűlései keretében), ez a Bolyain csak harmadszori nekifutásra sikerült – november 4-én, amikor már szovjet tankokkal megkezdték a Forradalom eltiprását, s szovjet ágyúkkal Budapest szétlövését.

Közben azonban ott volt a Halottak Napja, november 1-je.

Az előzmények után természetes volt, hogy aznap kora délután diákjaimmal kimentem a Házsongárdi Temetőbe, végigjártuk az író-sírokat, s elhelyeztük a virágot-gyertyát, amit magunkkal hoztunk. Szólt ez a megemlékezés a „mi” íróinknak is, de szólt azoknak a fiataloknak-idősebbeknek, akik a forradalom napjaiban életüket adták a szabadságért, s akik között – akkor még nem tudtuk, de gondolhattuk – ott voltak többen, nem is olyan régi ismerőseink, barátaink közül.

Diákcsoportomban kiváló fiatalok voltak: Boros Zoltán nevét később a román televízió magyar szerkesztőjeként ismerte meg a közönség, Jászberényi Emese a marosvásárhelyi, Koczka György a temesvári rádió, illetve a televízió későbbi riportere, Lászlóffy Csaba ma Kossuth-díjas költő, próza- és drámaíró, Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Nagy Kálmán a Kalevala halálba üldözött fordítója, s a szintén halálba menekült Szilágyi Domokos – hogy csak néhányat említsek közülük.

(Az megint csak utólag derült ki, hogy a diákság között híre futott a november 1-jei kivonulásnak, s a mienken kívül még jó néhány kisebb-nagyobb csoport járt azon a délutánon a Házsongárdi temetőben. És utólag derült ki az is – bár jeleit akkor, a temetőt járva is észleltük -, hogy körülöttünk ott nyüzsögnek a Szekuritaté emberei is. Amikor néhány éve kézbe kaptam a bírósági dossziémat, olvashattam azokat a jelentéseket, amelyek, november 1-jei, 2-ikai dátummal a temetőben látottakról-hallottakról készültek.)

Két nap múlva a Szabad Európa rádió egy rövid hírben szólt a november 1-jei Házsongárdi tüntetésről is.

November 17-én, illetve 24-én letartóztatták a – különben „legálisan” szerveződő – Bolyai Egyetemi Ideiglenes Diákszövetség Bölcsész kari vezetőségének négy tagját – közülük ketten: Koczka György és Kelemen Kálmán az én diákjaim voltak. 1957. február végén került sor a tárgyalásukra, s onnan visszajőve a hivatalból kirendelt dékán, Bodor András professzor elmondta nekem, hogy a törvényszéki tárgyalás során a „temetői tüntetés” is szóba került, s az én nevem is elhangzott. „Érdekes – mondtam -, ha tudni akarják, mi történt a Házsongárdi Temetőben, engem kellett volna megkérdezzenek.”

Nos, ez következett el az 1957. március 12-ére virradó hajnalon.

A kihallgatások során a „Nagy Imrétől kapott feladat”-tól licitáltunk lefelé. Hogy miképp indult el és miképp zajlott le a Házsongárdi temetőlátogatás, az viszonylag hamar tisztázódott. A Szekuritatét azonban érdekelte a tanársegédi szobában folyt rádióhallgatás, az ott elhangzott kommentárok is. Én soha sem tudtam hazudni. Amellett úgy éreztem, hogy amikor a forradalom igaza mellett az egész nemzet kiállt, s ezren és ezren adták érte az életüket, nem tehetem meg, hogy letagadjam a vele való szolidaritásomat. A kihallgatások során csak arra vigyáztam, hogy a rádiónál beszélgető társaim neve ne kerüljön jegyzőkönyvbe.

Amikor pedig 1957. május 22-én megkezdődött a bírósági tárgyalásunk (Páskándi Géza és Bartis Ferenc ültek mellettem a rácsok mögötti kispadon) szintén egyértelműen vállaltam, hogy együtt éreztem, egyképpen gondolkodtam a Forradalommal.

Ennyivel tartoztam a hősöknek és a hősi halottaknak.

Ma már tudom, hogy egy évvel később a temetői „tüntetésért” legalább húszan ültünk volna a vádlottak padján, s az ítéletek az életfogytiglanitól (esetleg a halálbüntetéstől) jöttek volna lefelé.

/Dávid Gyula irodalomtörténész, Kolozsvár, 2011. március 12./