„Minden harc útján jön létre.”

/Hérakleitosz /

SZÉKELY JÁNOS:

A DEMOKRÁCIA ESÉLYEI

(részletek az 1990-ben elkészült, 1995-ben megjelent A valódi világ posztumusz esszékötetből)

Ha valaki meg tudná mondani, hogyan élhetne meg az emberi társadalom hatalom nélkül, az elképzelhető legnagyobb jót tenné az emberiségnek. Csakhogy ezt senki sem tudja megmondani.

Olvastam kínai állambölcselőket. Ezek a régi gondolkodók kisebb-nagyobb vidéki uralkodók (hercegek) udvarában kormányozgattak vagy vendégeskedtek, s egyetlen jó tanácsuk volt: uralkodj erkölcsösen!

Csakhogy ez illúzió.

Amíg embernek ember fölött hatalma van, addig az emberközösség tényleges gyakorlatában erkölcsről szó sem lehet. A hatalom eleve egyenlőtlenség. A hatalom alaptörvénye, hogy növekedjék (mert ellenkező esetben csökken). A hatalom: lehetőség, hogy visszaéljenek vele. Miképpen lehetne tehát eljutni olyan állapotokhoz, amilyenekre erkölcsi érzékünk mindig is vágyott, s amelyek kizárnák, hogy embernek ember fölött hatalma legyen?

Olyan kérdés, amelyet nemhogy megválaszolni, hanem már feltenni is lehetetlen.

Mert a társadalmat éppen a hatalmi viszonyok (a dominanciaviszonyok) strukturálják, ezek nélkül alaktalan tömeg maradna. Valamiféle hatalom nélkül egyszerűen széthullana a társadalom. Pillanatnyi hatalmi vákuum itt-ott előállhat ugyan, de tartós vagy éppen állandó vákuumot (anarchiát) az emberközösség nem visel el.

Vulgárisan szólva: rendtartó hatalom nélkül azonnal egymás torkának esnénk.

 A hatalom eszerint rendet tart, miközben több-kevesebb nyíltsággal elnyom és uralkodik. Elnyomás, uralkodás nélkül, rendet sem tarthatna – hiszen ez nyilvánvaló.

 Amióta az eszem tudom, mindig diktatúrákban éltem, úgyhogy alkalmam volt kitapasztalni a hatalom természetét. A diktatúra ugyanis a meztelen, a leplezetlen hatalom, a par excellence hatalom: a tiszta modell. Minden más hatalomtípus a felszín alatt, elleplezetten hordozza ugyanazokat a vonásokat, amelyeket a modell tisztán mutat fel. Úgyhogy szinte már hálás lehetnék, amiért véges-végig diktatúrákban éltem, különben sohasem jutott volna eszembe elgondolkodni a hatalomról.

Mindenekelőtt arra lehetünk kíváncsiak, hogyan áll elő a hatalom, mi a genezise. Erre nézve az állatszociológia (az emlőshordák szociológiája) világosít fel. Mert hát az emberfaj, úgy tudjuk, nem más, mint a főemlősök törzsfejlődésének egy különös mutációja, amely szociális keretben jött létre, s azóta is szociális keretben él. Kezdeti állapotára tehát az emlőshordák általános jellemzői érvényesek. Mért is gondolnók, hogy nyelv és tudat kialakulása előtt (az emberré válás előtt) az előemberek közösségében más erők és törvények érvényesültek, mint bármelyik állathordában?!

 Biztosra vehetjük: az emberközösség kezdeti állapotát az emlőshordák szociológiája maradék nélkül leírja.

Az állatszociológia az emlőshordákat hierarchikus, szelektív, dinamikus szerveződéseknek írja le. Senki se képzelje például, hogy egy hiénafalka véletlenül összeverődött, magányos hiénák egyenjogú és alaktalan tömege. A falka organikus, funkcionális struktúra, annak szigorú és persze dinamikus szerkezete. Az, ami megszerkeszti, ami strukturálja: a dominanciaharc.

A dominanciaharc az állatvilágban egyedek között kialakuló elkeseredett, vad, egyéni küzdelem, mondhatni párbaj, amely életre megy – de azért halálra mégsem! A kutyák között például a párbaj vesztesének van egy jellegzetes mozdulata: odakínálja torkát a győztesnek átharapásra, mintegy letérdepel, mire a győztes valamiféle gátlás alá kerül, megdermed; bármilyen elszánt volt előbb, most képtelen ártani ellenfelének.

 A győztes tehát nem öli meg a vesztest, hanem csak meghódolásra s ezzel föltétlen engedelmességre kényszeríti. Mintegy rabszolgájává teszi, ahogy az ókorban az emberek között divatozott. Ezzel aztán el is dőlt az alá- és fölérendeltség kérdése, tisztázódott, ki az úr, ki a szolga, egymáshoz képest ki milyen helyet foglal el a szociális hierarchiában. Mindaddig, míg a falka dinamikus egyensúlya meg nem bomlik, ez a dominanciaviszony érvényben marad.

A falka komponensei: egyedek. Ezeknek születésüktől fogva eltérő tulajdonságaik vannak: egyik erősebb vagy agresszívebb, a másik intelligensebb. Született tulajdonságaik (és talán szerzett „tapasztalataik”) folytán az egyedek már eleve egyenlőtlen eséllyel vesznek részt a dominanciaharcban. Az az egyed, amelyik tulajdonságainak összessége folytán fölénybe kerül, és sikerrel vívja meg minden dominanciaharcát, az lesz a falka vezére, annak azontúl összes társa külön-külön és együttvéve engedelmeskedni kénytelen.

Elborzasztó és csodálatos az az ábra, amelyen a falka szerkezetét, függőségi viszonyait ábrázolni szokás.

A dominanciaharc abszolút győztese tehát a vezér. Őt egyetlen – kivételesen két – egyed követi a rangsorban: az alvezérek s egyúttal potenciális aspiránsok. A vezér ezektől persze a legszívesebben megszabadulna, hiszen közvetlen riválisai, de nem teheti, éspedig nemcsak veleszületett gátlása folytán, hanem mert dominanciát vívtak ki a falka maradéka fölött. A következő lépcsőben olyan egyed foglal helyet, amelyik egyértelműen függ a vezértől, de már a riválisoktól (ha kettő van) nem egyértelműen függ: talán csak egyiknek, talán mindkettőnek alá van vetve. A negyedik lépcső, mondjuk, lineárisan függ a harmadiktól, de már az ötödik (amely persze szintén lineárisan függ a negyediktől) a harmadik lépcsőtől esetleg nem függ. És így tovább, sorra lefelé, a leggyengébbekig, a szukákig, a kölykökig, - de mindig fenntartva a lehetőséget, hogy egy olyan egyed, amelyik a falka általános rangsorában alább van, némelyik fentebb levővel szemben azért domináns helyzetbe jusson. Egészen olyan ez az ábra, mintha valamely előre- és visszacsatolásokra épülő logikai rendszer vázlata volna.

Szépirodalmi síkon ezt Thomas Mann írja le szépen (Úr és kutya). Goethe szavaival: ki a kalapács, ki az üllő.

Elborzasztó és csodálatos – mondom –, hiszen csaknem szószerint megegyezik azzal, amit a modern hadsereg függőségi viszonyairól Tolsztoj tudott, s azután magam is leírtam egyszer. Így alakul ki a horda hatalmi struktúrája, így alakul ki maga a horda mint organikus állatközösség, a maga hierarchikus szerkezetével.

Meg kell jegyezni most már, hogy a harcban kialakult egyensúly sohasem harmonikus.

A horda szelektív struktúra, abban „az egyednek nincsen specifikus funkcionalitása (mint az élő szervezetben a szervnek), ott minden egyed másikkal helyettesíthető, sőt szükségképp kicserélődik (hiszen halandó), úgyhogy a struktúra sosem hiányos, tényleg nincs benne nélkülözhetetlen egyed”. Éppen ezért az egyedek részéről „folytonos, örökösen megújuló, mondhatni önmagát generáló küzdelem folyik benne a domináns szerepekért; a kialakult egyensúlyt újabb aspirációk borítják fel, hogy az újonnan kialakult egyensúlyt ismét új aspirációk tegyék próbára”. (Innét a szóláshasonlat: állandóan marakodnak, mint a kutyák.)

Azt is meg kell jegyezni, hogy nem minden egyednek kell megvívnia éppen mindegyik párbajt. A kölykök a meglevő hatalmi viszonylatokba születnek bele; a felnövekvő, erőben gyarapodó új aspiránst egyetlen megvívott (vagy akár csak kezdeményezett) párbaja esetleg több fokozattal juttatja előbbre a horda hierarchikus szerkezetében. De a vezérszerepet minden esetben személyes, egyéni viadalok döntik el – itt kivétel nincsen.

Csodálatos és rettenetes - mondom. Ráismernek-e, kedves olvasóim, azt kérdem, ráismernek-e ebben a leírásban valamire? Ne mondják ki, kérem, mire ismernek itt rá, hiszen mégiscsak borzalmas volna bevallani, hogy amire ráismertek, az éppen az emberi társadalom. Vagy legalábbis annak alapmodellje. [...]

 A hatalom tehát uralmi viszony. A közösséget strukturáló dominanciaharcból következik, a társadalom hierarchikus szerkezetében kivívott pozíció fejeződik ki benne. Mindegy most már, hogy az aspiráns milyen eszközökkel vívja ki vezérszerepét. Egyik intrikával, a másik összeesküvésekkel, politikai gyilkosságokkal, államcsínyekkel, a harmadik öröklés útján vagy választási kampány során (ez még a leghumánusabb) – attól függően, hogy milyenek abban a társadalomban a játékszabályok. Az eredmény minden esetben az, hogy a dominanciaharc abszolút győztese megkapja a végrehajtó hatalmat (az elnyomás, az uralkodás jogát), amelyből alattvalói rangsor szerint részesülhetnek. És persze megkapja a rendtartás kötelességét. [...]

Rendben van, mondhatná bárki, ez csakugyan így lehet az állatfalkákban, de hát az emberi társadalom sok ezer éves múltra néz vissza, annak már kultúrája van, erkölcsi, gazdasági tartalékai vannak, abban már nem az állati mikroközösségek törvénye, nem az ököljog érvényesül. Amikor mi hatalomról beszélünk, réges-rég az államhatalmat értjük ezen.

Így van, csak még sincs így. Az államhatalom legmélyebb alapjaiban igenis szintén az emlőshordák törvényei szerint szerveződik meg. [...]

„Tudnunk kell, hogy a harc általános; az igazság harc; és minden harcból és szükségből születik.” „A harc mindennek az atyja és mindennek a királya, egyeseket szolgákká, másokat szabadokká tesz.”

Nem tudom, miért ne mondhatnók ki az igazat, ha kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Hérakleitosz már kimondhatta, ha a Gilgames-eposz már ötezer évvel ezelőtt kimondhatta.

A dominanciaelv a társadalom alapelve. Az emberi társadalomban bármiféle egység, rend, szervezet, szerveződés dominanciával hozható létre, másképp sehogy. Én ezt a tételt szépirodalmi munkáimban már többször leírtam, de senki sem hiszi, kivált a politikusok nem, akiknek pedig foglalkozásuknál fogva mindig is tudniuk kellett.

Rendben van, mondhatná megint valaki: klánokra, törzsekre, ókori birodalmakra mindez talán tényleg érvényes; talán csakugyan így jött létre egykor a társadalom meg az állam. De azóta sok ezer év telt el, feltaláltuk a „haladást”, s ma már ott tartunk, hogy az emberiség jelentős része emberszabású demokráciákban él. Az én velejéig pesszimista társadalomképemet csakis az indokolhatja, hogy véges-végig embertelen diktatúrákban éltem – mondhatná valaki.

Hát akkor tekintsük talán át, milyen a manapság működő demokráciák szerkezete.

A „demokrácia” terminus szótári jelentése: népuralom. A demokrácia attól demokrácia, hogy abban a nép uralkodik. Az „uralkodás” szó azonban viszonyt fejez ki; aki uralkodik, az ugyebár valakin uralkodik. Kezdetben nyilván az arisztokrácián uralkodott, de kicsodán uralkodik manapság a modern demokráciákban a nép? Ha máson nem, nyilván magamagán. A demokrácia eszerint a nép önkormányzó, önadminisztráló, mondhatnám önuralmi szervezete, olyan társadalom, amelyet immár nem a dominanciaharc, hanem a „népakarat” szervez szociális egésszé. Most már nem azon kell itt nevetnünk, ami a nép önuralmával kapcsolatban kicsúszott a tollam alól – bár hiszen az is fogalmi ellentmondást leplez le. Még csak azon sem, hogy maga a „nép” szó századunkban már merő nevetség. Aki a felbomlott nép, a kultúrájától megfosztott, atomizálódott tömeg korában még népről beszél, az minden bizonnyal manipulálni akar. Mégsem ezen kell itt nevetnünk, hanem a „népakarat” kifejezésen. Mintha bizony nem az volna jellemző mai szociális szervezetünk minden egyes tagjára (az egész felbomlott népre), hogy a legkülönbözőbb érdekek, hitek, meggyőződések differenciálják az akaratát, s úgyszólván annyiféle az akaratuk, ahányan vannak!

Hát persze a mai demokraták nem is ilyesmit értenek népakaraton. A többség opcióját értik ezen. Adódnak különböző elképzelések a társadalmi mozgás lehetséges irányairól, ezek közül a „népnek” választania kell, s amelyik irányzat mellett dönt, az lesz azontúl az önmagán uralkodó „nép” akarata.

Milyen irányzatok közt választhat a lakosság? Micsodák ezek az irányzatok?

Különböző politikai pártok programjai.

A következő két kérdés tehát:

 1. Micsodák maguk a politikai pártok?

2. Milyen programjuk lehet?

A pártok: politikai szervezetek, érdekszövetségek, amelyek a népakarat képviseletére pályáznak, s ezen az úton próbálják elérni társadalmi-politikai céljaikat.

Mi a céljuk? Hát persze ez is meg az is, de mindenekelőtt a végrehajtó hatalom megszerzése. (Enélkül ugyanis egyéb céljaikat sem érhetik el.)

Képzeljenek el, kérem, mondjuk, öt embert. Ha ezek közül kettő bármilyen ürügyön szövetkezik (míg a többiek nem szövetkeznek), ugye nem is kétséges, hogy uralkodni fognak a többieken.

Képzeljenek el ezer embert. Ha ezek közül csak ötven szövetkezik (míg a többiek nem szövetkeznek), ugye, kiváltságosak lesznek, akadály nélkül érvényesíthetik uralmi igényüket. Képzeljenek el egy egész társadalmat. Ha ennek egy csekély töredéke szövetkezik (míg a többiek nem), ez a töredék, ugye, domináns helyzetet vívhat ki magának, akadály nélkül uralkodik majd abban a társadalomban.

Ilyen érdekszövetségek a pártok.

A népakaratra, annak képviseletére hivatkozó politikai szervezetek nemhogy kiiktatnák a dominanciaharcot a társadalom életéből, hanem éppenséggel eszközei annak. Nemcsak hatékony, hanem a leghatékonyabb („kollektív”) eszközei. Mondjuk ki világosan: nyílt összeesküvések ezek a hatalom megszerzésére azok fölött, akik nem szövetkeztek. Mi, akik sokáig éltünk egypártrendszerben, nagyon jól tudjuk, milyen célt szolgál egy politikai párt.

De hát a demokráciára épp az jellemző, hogy több irányzat, több párt működik benne, ezek versengenek a népakarat képviseletéért (a végrehajtó hatalomért). Amelyik párt netán diktatórikusan visszaél megszerzett hatalmával, azt a következő választásokon egyszerűen elsöpri a „népakarat”. A pártok így mintegy korlátozzák, ellenőrzik is egymást. Ez a demokrácia elmélete.

Képzeljenek el, kérem, mondjuk, ezer embert. Ezek közül ötven ilyen, ötven olyan, ötven meg amolyan ürügyön szövetkezik. /…/

A „nép” tehát sohasem arról dönt, hogy uralkodjanak-e rajta egyáltalán, hanem csak arról, hogy melyik érdekszövetség uralkodjék rajta. Mindezt pedig politikai szabadságnak (a választás szabadságának) nevezik el.

Hát látják, kérem, ilyen egyszerű ez a dolog. A dominancia a társadalom életéből nem iktatható ki.

Ha a pártok hatalomra törő érdekszövetségek, akkor a parlamentáris demokrácia a hatalmi harc különleges, „kollektív” formája, amely azért ugyanúgy meghatározza a társadalom szerkezetét, mint a meztelen dominanciaharc. A szociális struktúra a demokráciában éppolyan hierarchikus, mint az emlőshordában.

Aki mást mond: csal vagy csalódik. [...]

Összefoglalva tehát:

1. A politikai pártok hatalomra törő érdekszövetségek, a dominanciaharc hatékony, kollektív eszközei.

2. A pártprogramok puszta ürügyek, a hatalmi aspiráció illuzórikus ürügyei, afféle manipulatív próféciák.

A demokrácia – per definitionem – azzal a megtévesztő ígérettel lép fel, hogy megvalósítja a nép önuralmát, kiiktatja a társadalomból az emlőshordák mindenkori szervező elvét, s ily módon megszünteti az emberközösség hierarchikus szerkezetét. Ezeknek helyére (egységes népakaratként) saját demokratikus alapelvét, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” ideologikus jelszavait iktatja be. Ezek strukturálnák tehát ezentúl a társadalmat, ezek generálnák a szerkezetét. A demokrácia így jelszavakkal, erkölcsi elvekkel helyettesítené a természeti törvényt; nincsen fogalma a „természeti”, illetve „erkölcsi” tényleges mivoltáról, ellentétes irányú működéséről, reális viszonyáról. A demokrácia nem olvasta Racine-t.

Micsoda tehát a demokrácia, úgy egészében? Éppen olyasmi, mint bármelyik pártprogram külön-külön, mint akár a kommunizmus – tudniillik szintén csak utópia. Régóta ismert, szigorú, egyetemes (természeti) törvényt helyezne hatályon kívül. A törvény azonban azért törvény, hogy érvényesüljön. Ha nyíltan nem tud, hát kerülő úton, elleplezetten fog érvényesülni. S tényleg: e demokratikus bonyodalom mind csak arra való, hogy valamelyik politikai érdekszövetség a dominanciát a maga számára minél „indokoltabban” szerezze meg.

Mindent összevéve a demokráciában nem a nép, hanem egy érdekszövetség uralkodik. [...]

De minthogy a dominanciatörvény a pártokon belül is szükségképp érvényesül, a „népuralmat” végeredményben a hatalomban egymást váltogató pártvezérek (és mögöttük állók) uralmának kell tekintenünk.

Szabadság, egyenlőség, testvériség: üres, beválthatatlan ígéretek! A hierarchikus szerkezetű emberi társadalomban ilyesmi nem lehetséges. Ha mindezek helyett legalább megbízható jogrendszerünk van, már annak is örülhetünk.

A modern demokráciában éppúgy hatalma van embernek ember felett, mint bármely más társadalomban. Legfeljebb más eszközökkel kivívott, nem olyan nyílt, nem olyan durva – mondhatni polgárjogokkal enyhített hatalma! A demokrácia, mihelyt eljönne, éppúgy kielégítetlenül hagyná erkölcsi érzékünket, mint bármilyen más uralom. Ha a felszín alá, a mélyére nézünk, a demokráciában is ugyanazt a hatalmi struktúrát találjuk, amelyik az emlőshordákban vagy a diktatúrákban csupaszon, modellértékűen jelentkezik.

Innét adódik aztán a demokrácia mindenkori rossz lelkiismerete. Mindig számon kérhetők rajta a jelszavai, beválthatatlan ígéretei; úgyszólván zsarolható tulajdon elveivel. Amiből viszont a demokrácia egyetlen igazi előnye következik. Szüksége van polgárjogokra; nem nőhet át tartós zsarnokságba, intézményesített jogtalanságba anélkül, hogy végképp feladja, jóvátehetetlenül leleplezze magát. A modern demokrácia olyan leplezett uralom, amely mindaddig szemben fog állni a leplezetlen uralommal, amíg csak teheti.

Hát ilyennek látom a mai demokrácia működését és esélyeit, kedves, demokrata uraim, ilyen szélsőséges véleményem alakult ki téves és megtévesztő, s ráadásul nem is egészen önzetlen nézeteikről.

De mert az, amit önök javasolnak, még mindig sokkal jobb, mint a pőre diktatúrák, amelyekben mostanáig éltem (s amelyektől továbbra is félek) – én önöknek drukkolok mégis.

 /Marosvásárhely, 1990. 04. 07/