ÍGY KEZDŐDÖTT...

Falusi házunk udvarán hinta volt. Kisfiús szenvedélyességgel hintáztam, a lengéseket a ritmus kísérte bennem, a ritmusból dallam lett, s a dallam szavakat szedett magára. Sok gyerek hintázik így, de bennem tovább élt ez a ritmusösztön, s egy-egy nagyon "zsenge" verset alakított már elemista koromban. Tizenkét éves voltam, mikor a református kollégium diákja lettem, s abban az esztendőben már egész csokorra való verset írtam össze egy pepita táblájú füzetben. [...]

A versírás ösztöne nem hagyott el: tizenhat-tizenhét éves koromban tánciskolai szerelem szólaltatott meg sűrűn, s ezek a versek meg is jelentek az önképzőkör Remény című lapjában. A mohón felszívott Petőfi-hatások után Reviczky édes mélabúja ejtett rabul, [...] majd jött a kor lírai forradalma: Ady és a holnaposok két nagyváradi kötete. Utánzó nem lettem, de nem kerülhettem el a hatásukat. [...]

Aztán jöttek az enyedi tanári évek, s jött a háború. Nevek cikluscímmel verseket írtam, melyekben elsirattam elesett tanártársaimat és diákjaimat. Ezt a ciklust azonban csak a feleségem ismerte, nem küldtem be folyóiratnak. Nem mondhatom, hogy az íróasztal fiókjának írtam, mert ilyen asztalom nem volt.

A háború utolsó évében volt egy irodalmi epizódom: az Új Erdély lendületes szerkesztője, Szentimrei Jenő három versemet közölte. Írói nevem akkor jelent meg először vers alatt.

1919 nyarán meglátogattam a falut, ahol hintázgattam valamikor. Az idők komor hangulata egy öt versből álló ciklust íratott velem, ezt a címet adtam neki: Falusi elégia. (Első kötetem címadó verse lett később.)

Hónapok teltek el, s a közben erősödni kezdő Erdélyi Szemle munkatársakat toborzott. Nagyenyedre is eljött a szerkesztője. Ennek a folyóiratnak küldtem el a Falusi elégia ciklusát, s ha írói pályám kezdetéről beszélek, azt ettől az időtől számíthatom. A hintaritmustól közel harminc év ez az időbeli távolság. Ami rejtegetett versem volt, előkerült, és megjelent (műfordítások is), lelkem lendületet kapott a visszhangtól, s a lendület meghozta írói éveim legtermékenyebb korszakát. [...]

Így kezdődött... Akkor még nem sejtettem, hogy polcomat műfordításaim kötetei fogják megtölteni.

1957-ben jelent meg Ábel füstje című verseskötetem. Az út ide vezetett. Vezet-e tovább is - hetvenöt évvel hátam mögött -, nem tudom.

Ars poetica?

Nem tartom magam formalistának, de vallom, hogy a verset - ha egyáltalán maradandóvá tehető - a forma állítja meg az időben.

Önmegfigyelésem: hosszú pályafutásom folyamán formában, rímelésben egyre szigorúbbá lettem magammal szemben. Hinni szeretném, hogy magas életkorom sem lazított ezen a szigorúságon. Talán - nehéznek mondható életemen kívül - ez is oka annak, hogy annyi év alatt aránylag kevés eredeti munkát írtam.

Benedek Marcell legújabb könyvében benne van az a bírálat, amelyet az Ábel füstjé-ről írt, s abban "ars poeticámat" is megvilágítja.

Aki pedig egyfelvonásosomat, az Idahegyi pásztorok-at látta vagy elolvasta, megláthatta benne az arcomat: a békeszerető, vértől iszonyodó humanista arcát.

/Áprily Lajos, 1962/