Székely János *

ZENE

...Végtére elpirult s a házak

Mögé bukott az őszi nap.

Hazafelé tartottam. Számon

Meggyült a keserű iszap.

Meggyűltek arcomon az árnyak

És ajkamon az undorok.

Lelkemből utáltam, hogy élek,

S utáltam, hogy ember vagyok.

Mert ismét üvöltött az érdek,

Ismét szűkölt a rettenet.

Mert újra jött és újra győzött

A talmi az érték felett.

Mert vétkeit a vétkes újra

Erényekké papolta át,

S a talpnyaló alázat ismét

Hőssé hazudta önmagát.

Mert újra teljesülni láttam

A nagy világtörvényeket,

Mert újra csak valódi arcuk

Mutatták meg az emberek,

Szóval mert újra állt a bál, és

Velőt tiport és csontokat,

Azért gyűlöltem a világot,

S utáltam embervoltomat.

És akkor - hogyan is meséljem,

Barátaim, hogy kezdjem el? -

Akkor váratlanul zene zendült,

Zene, mely éget és emel,

Zenevarázs és zenegyász és

Zenekín, zeneoltalom.

Súlyos, hatalmas zene áradt

Felém egy nyitott ablakon.

Zene hömpölygött túl a sarkon,

Egy ablakból a gyászsötét

Utcára, s én máris megálltam,

S némán hallgattam a zenét,

Álltam és hallgató szívembe

Öröm csapott és félelem,

Valaki beszélt bent. A lélek

Anyanyelvén beszélt - velem.

Hozzám beszélt Sebastian Bach.

Időn és pusztuláson át

Dúdoló vigaszul a Máté-

Passió zárókórusát,

A roppant, örvénylő zenét, a

Fúgába font ítéletet,

Hogy íme, győzött a gyalázat,

A jóság megfeszíttetett.

Ott állottam a keskeny utcán,

A zsongó hangesőben, és

Ütemenként forrott ki bennem

A hangtalan felismerés,

Hogy kár az emberi világot

Utálni és szégyelleni,

Hiszen ember volt maga Bach is,

És zenéje is emberi,

Hisz emberi a tisztaság is,

És emberi az értelem,

S ha kiforgatnak mindenemből,

Ez mégis megmarad nekem.

Enyém marad Sebastian Bach,

Enyémek a kivert nagyok.

Minek beszélek én magányról

Ki véle társaloghatok?

Minek gyűlölném én az embert?

Miért hinném, hogy reménytelen?

Miért volna átkozott e fajta,

Ha ilyen lelkeket terem?

Hosszan hallgattam a feloldó,

Igazmondó, konok zenét,

Bach szózatát, amely a bongó

Egen csapódott szerteszét,

Aztán leszállt a lusta este,

A kórus is elhallgatott,

De én már könnyebben viseltem

A terhet, hogy ember vagyok,

A súlyos, emberi parancsot:

Gazok között teremni meg

Valamit, ami tán vigaszt ad

Valamikor valakinek.

* Tájékoztató információ:

Székely János (1929 Torda - 1992 Marosvásárhely) erdélyi filozófus, drámaíró, költő,

aki megélt 62 éve alatt számos - hazánkban is bemutatott - drámát,

több kötetnyi verset, kisregényt, novellát és esszét írt.

(Caligula helytartója, Semmi—soha, A nyugati hadtest, A valódi világ… stb.)

Nem tévesztendő össze az 1964-ben született budapesti illetőségű

Esztergomban szolgáló Székely János,

római katolikus teológussal, címzetes püspökkel!

A névazonosság csupán a véletlen műve.