A SZÜRKE GÉM

(Hegyek karéja őrzi itt a tájat

Alant a völgyben kis patak szaladt.

Ember emelte hajdan még a gátat,

És tóvá duzzadt lenn a kis patak.

Esőtlen nyár ha olykor úgy akarja,

A gáttól messze, ott az elején,

Kiszárad, és a víz már nem takarja

Ezen a végen. Ott lakik a gém.)

Acélkék tolla hamvasan sugárzik,

Amint fejét feltartva lépeget,

Előkelő kevély szépségnek látszik,

Miközben éppen engem nézeget.

A madarak már rég nem énekelnek,

Még néhány hét és máris itt a tél.

A vadkacsák is lassan útra kelnek,

De nem törődik ezzel most a gém.

Kiváncsi lettem, hogy e zord vidéken,

Miért van itt e ritka szép madár,

Mivégre itt és nem a forró délen,

Ahol talán a többi társa már?

„Királynő, mondd, mi tart még itt minálunk?

Hideg jön, hó, és vár a zord halál…”

„A párom várom én, hisz’ megfogadtam,

Itt várom őt, ahol majd rámtalál.”

Az őszi szél lassan deresre váltott,

Megtört a fény immár a tó jegén…

Elindultam - csodálkozott, ki látott -,

Hogy békét leljek kőszivem helyén.

Reményem gyorsan messze szállott,

Ahogy a tóközelbe értem én:

Acélkék, hamvas tollal várt ott

Magányosan az árva szürke gém.

Kihalt magányban álltunk ott mi ketten,

Ki végig társa voltam, árva én,

S rideg hidegben jégbe dermedetten

Királyi délceg állt a szürke gém.