TUDÁS ÉS SZERETET

/ Útravaló tanévkezdés idején... /

"Nincs nagyobb ajándék, amit ember embernek adhat, mint a tudás és a szeretet" – írja Szénásy József Versenyfutás a halállal című könyvében.

Ha igaz ez a megállapítás egy orvos esetében, aki a speciális tudását hasznosítva gyógyítja meg betegeit – miközben tudása továbbra is az övé marad -, mennyire igaz kell hogy legyen ez a megállapítás egy pedagógus esetében, aki egyéni tudását – de legalábbis annak egy nagy részét – át kell hogy adja tanítványainak. De nem is akárhogyan. Ugyanis az igazi pedagógusi feladat abban áll, hogy a tanítványok úgy sajátítsák el a tanár által közvetített ismeretet, hogy az sajátjukká is váljon, és a megszerzett ismeretanyag bármikor segítségükre legyen az élet mindennapi problémáinak, gondjainak helyes megoldásában, elhárításában.

A tanári hivatás paradoxona az orvosi hivatással ellentétben, hogy míg a beteg ember igényli az orvos tudását – a gyógyítást -, addig a diákok nagy része nincs tisztában az iskolában elsajátítandó tudás átvételének szükségszerűségével, s miután az ott megszerezhető tudás azonnali hasznosítási lehetőségét sem látja – tisztelet a kivételnek -, feleslegesnek, hiábavaló időtöltésnek – nem utolsó sorban -, fárasztónak érzi a tanulást. És ennek megfelelően is viselkedik...

Mit tehet ilyenkor egy elkötelezett, hivatását szerető és annak élő pedagógus?

Nos, itt lép be a tudásátadás folyamatába a szeretet kérdése.

(Egy orvos meg tudja gyógyítani a betegét akkor is, ha nincs közöttük érzelmi kapcsolat, vagy ha ez az érzelem akár ellenséges is; egy tanár azonban soha nem lesz képes tudását átadni a diákjának, ha az nem szereti őt.)

Az első és legfontosabb feladat tehát egy tanár számára az, hogy megszerettesse magát a diákjaival.

Sok tanár fennen hangoztatja, hogy Ő mennyire szereti a gyerekeket. Csakhogy a gyerekeket úgy általában nem lehet szeretni. Aki ezt mondja, hamisat állít. Szeretni mindig csak egy embert lehet – ami, persze, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ez egy közösség minden tagjára érvényes legyen. Mint ahogy egyformán sem lehet szeretni minden gyermeket. Meg lehet ugyan próbálni, de ha az ember őszinte önmagához, gyorsan belátja ennek lehetetlenségét. De nincs is értelme, ugyanis egy gyermek soha nem azt várja, hogy ugyanúgy szeressék, mint a többit; Ő azt várja, hogy Őt – ha csak kicsivel is, de – jobban szeressék, mint a többit. Nos, egy jó pedagógus ezzel is tisztában kell hogy legyen.

De hogyan lehet megszeretni egy gyermeket, aki valójában ismeretlen és idegen számunkra?

Nagyon egyszerű ez: meg kell ismerni! A megismerés mértéke mindig meghatározza a szeretet mélységét. És a megismerés igénye a pedagógus részéről nem csak elmélyíti a szeretetet, de kiváltja a diák viszontszeretetét, ami arra ösztönzi, hogy örömet okozzon tanárának – hisz’ akit szeretünk, annak örömet akarunk szerezni -, és bármily hihetetlen, most már a tanára kedvéért elkezdi tanulni annak szaktárgyát. És innen már csak egy lépés, hogy ráérezzen a szeretett tanár tudományának szépségeire, és immár önállóan is  elmélyüljön annak részleteiben, mélységeiben.

És ha ez a szeretetkapcsolat megvan és élő, akkor annak a tanárnak soha nem lesznek fegyelmezési problémái sem, és olyan tekintélye lesz, amit nem a fehér köpeny, nem az értékeléstől való félelem, hanem a szeretet biztosít. És az ilyen tekintély – hiszem - egy életen át kitart.

Hát, így függ össze a Tudás és a Szeretet egy pedagógus életében és hivatásának gyakorlásában – gondolom én, aki tanári munkásságomat ezen módszerek alkalmazásával igyekeztem megvalósítani. Hogy mennyire sikerült, annak megítélését egykori diákjaimra bízom.

/PPL/