SZEPTEMBERI GONDOLATOK

Jól van az rendjén, hogy az esztendőben nem csupán január elsején kezdünk új évet, de a szeptemberi hónap is tartogatja  az újrakezdés lehetőségét. Hisz nincs olyan család, akinek ne lenne valamilyen szinten iskolához kötődő gyermeke, így valószínű mindannyian érintettek vagyunk az országos tanévkezdésben. Arról nem is beszélve, hogy ezt az évindulást nem előzi meg a mámoros, petárdás óévbúcsúztató. Így aztán sokkal reálisabban látjuk a mögöttünk hagyott gondokat és az előttünk álló elképzeléseket, feladatokat.

Hazánkban a kötelező iskolai oktatásnak komoly múltja van, hisz Mária Terézia híres Ratio Educationis rendeletében kötelezővé tette a hat és tizenkét éves gyermekek iskoláztatását.  A rendelettől függetlenül az „egyszerű magyar ember” mindig sokat adott arra, hogy gyermeke tanuljon, iskolázzon. Ahogy  évszázadokon át fogalmaztak: ” többre vigye, mint az apja”. Igen „több legyen” a tudása, az iskolában megszerzett ismeretei által. Ez az igény szerencsésen találkozott a társadalom törekvéseivel.

Ezért működtetett szinte minden felekezet iskolákat, ezért látta jónak az állam is az iskolák építését, ezért jelentettek rangot a városoknak és az egész országnak a kollégiumok és a gimnáziumok, majd 1635-ben az első egyetem, amelyet sorra követtek a tudomány fellegvárai.

Történelmi tanulmányainkból pedig tudjuk, hogy az iparos mesterség fortélyait kezdetekben a céhekben tanulták meg, lesték el az inasok hosszú esztendőkön át, amíg maguk is segédek, aztán „legények”, majd a remek elkészítése után a céh rendes tagjai lehettek. A mai „barkácsolókat” pedig egyszerűen kontároknak tartották.

Évszázadokon át rangot jelentett egy-egy mesterség magasszintű tudása, céhbeli elismerése, az ahhoz való tartozás tisztessége.  Egy jól működő városi, falusi közösség, település tagjai másképp, de egyaránt megadták a kellő tiszteletet a tanító úrnak, a patikusnak és a munkáját jól végző, házat építeni tudó ácsmesternek, a kocsikereket rendben tartó bognárnak is. Persze eszébe nem jutott a még oly szépen szólni tudó asztalosmesternek (aki hét falu híres vőfélye is volt), hogy némi „átképzés és továbbképzés” után a kollégiumban poétikát tanítson. Az emberek jobban tisztában voltak a maguk értékeivel, a mesterségek megbecsülésével. De főképpen a tisztességes, szorgalmas tudással megszerzett munka, hivatás elismerésével.

Nos, miért ez a bevezető itt a 21. század első évtizedének derekán?

Azért , mert mint az oktatással-neveléssel évtizedeken át felelősen foglalkozó tanárember kíváncsian, olykor enyhe szarkazmussal  követem az újító szándékot feltételező pedagógiai elképzeléseket. És mint gondolkodó embernek, véleményem is van, ami jelen esetben tapasztalattal is párosul.

Ugyanakkor minden optimizmusom, pozitív életszemléletem ellenére egyre erősebb bennem annak a Székely János-i igazságnak az elfogadása miszerint „a világ nem előre halad, hanem hátulról épül.”

Az elmúlt tanév végére kikristályosodott a felismerés, hogy a mennyiségi felsőoktatás helyett vissza kell térni az évszázadokon át bevált és elismert minőségi universitas szellemhez. Ez örömmel és megelégedéssel töltött el, hisz hosszú esztendőket fecséreltünk el holmi kétszintű érettségi vizsga olykor zavaros követelményeinek kidolgozásával, alkalmazásával. Ahelyett, hogy meghagytuk volna a matura tekintélyét, és elfogadtuk volna a felsőfokú tanulmányok előtt a kötelezően előírt felvételi vizsgát. Nem kell ugyanis félteni a gyermekeinket a megmérettetéstől,  felelős szeretettel sokkal inkább hozzá kell őket szoktatnunk a képességeik fejlesztéséhez, tudásuk gyakorlatban való bizonyításához . Hisz az élet erről szól. Az iskolától (legyen az bármilyen szintű) ezt várja el a szülő, a társadalom, a gazdaság, de maga a diák is.

Ezért a jóleső elégedettségem most szeptemberben, amikor azt látom, hogy ha lassan is, de a felsőoktatás nehezen fordítható tankhajója a leendő törvényeknek köszönhetően jó irányba fordul. Felelős emberek rögzítették a minőségi egyetemi, főiskolai képzés törvényszintű elvárhatóságát. Ha kell, a megszaporodott „képző intézmények”, karok, semmire nem használható, csak éppen jól hangzó diplomát adó szakok „gyérítésével”. A komoly minőségi képzést biztosítókat pedig kellő rangra emelve, kiemelve (ugyanakkor egyértelmű különbséget téve a közösségi főiskola, a főiskola, az egyetem és a kutató-vagy tudományegyetem között).  Ezen a területen már meg is történtek az első konkrét lépések, tehát bizakodásra megvan a kellő ok. Lesz még újra híres és elismert a magyar egyetemi, főiskolai képzés!

Messze nem látok ilyen dicséretes, előremutató törekvéseket a középfokú képzésben, azon belül is a szakképzésben.

Az tény, hogy már a 20. század végétől baj van a szakképzéssel, de ez nem csupán hazánkban gond. Divatosan szólva, globális probléma ez. Az ok csak részben keresendő a pedagógiában, sokkal inkább a megváltozott ipari fejlődésben, a vele lépést nem tartó társadalmi igényességben, elvárásban. Azaz igényeink megnőttek, mert a technika megengedte, de csak a fogyasztást illetően, de nem a minőséget, a minőségi munkamorált megbecsülő értékek felismerésében, annak megkövetelésében. A technika ugrásszerű fejlődése, a modern ipari struktúrák kiépülése megváltoztatta a szakember-igényeket is. Az ún. szakemberképző iskolák pedagógiai elveiket, oktatási lehetőségeiket feladva igyekeztek lépést tartani a gyorsan változó ipari kihívásokkal. Azaz kielégíteni a percnyi, napi vállalati igényeket. Iskola és vállalat így fonódott össze.

A vállalati igényekre épülő szakképzés, mai szóhasználattal duális képzés már a 90-es években Európa boldogabb részén is csődöt mondott. Franciaország áthidaló megoldásként 90%-ban átadta a szakképzést a nagyvállalatoknak. Volt alkalmam meglátogatni a Grenoble-i Szakmai Központot, ahol elmondták ennek lényegét. Példának okáért a Toulousban működő híres repülőgyár maga képezi a mérnököktől a technikusokon át a betanított munkásig szinte minden dolgozóját. Oklevelet, sőt diplomát is adnak, de ezeket csak a Toulous-i gyárban fogadják el…

És így volt ez szinte minden frankofón cégnél. Az általános műveltséggel, a közismereti tárgyakkal pedig nem törődtek. Az néhány tucat jónevű lycé (gimnázium) és kiválasztott világszerte elismert egyetem (Sorbonne) feladata, ahová csak a legkiválóbb tanulókat veszik fel.

Ennek fonákságaira nagyon hamar rádöbbentek még hazánkban is, hisz a magunk módján próbáltuk utánozni a „fejlett Nyugatot” - amolyan magyar módra.

Az 1980-90-es években a szakközépiskolák diákjai a nagyvállalatok műhelyeiben töltötték a szakmai gyakorlatukat heti egy napban, nyáron pedig a kötelezően előírt összefüggő heteket múlatták a leendő munkahelyüknek tűnő képző helyeken. Nem véletlen a szóhasználat: ”töltötték és múlatták az időt”.

Azzal az iparban megfogalmazott céllal, hogy ismerjék meg a vállalati körülményeket, hogy az iskolából kikerülve ismerős közegben folytathassák az immár elkezdett munkát. Nos, ennek a „gyári gyakorlatnak” előnyeire nem emlékszem, csupán munkamorális hátrányaira. Az igazi mesterségbeli ismereteket nem tanulhatták meg a műhelyekben (egyetlen okot említek a sok közül: munkavédelem), de a tartalmatlan időhúzást igen.

Ma, amikor a nagyvállalatoknál a termelés a legfontosabb, nem hiszem, hogy a szalagon dolgozó vagy éppen az azt irányító vezetőnek, lesz ideje egész osztályok foglalkozatására. Marad megint az idő tartalmatlan, jó esetben fegyelmezett eltöltése.

Kételyeimet tovább sorolandó, mi lesz azokkal az iskolákkal, ahol a térségükben nincsenek a tanulókat alkalmazni képes cégek, vállatok?

Gondolom, az idő természetesen megoldja ezeket a feladatokat is, mint ahogy az 1990-es évek elején is helyére került a szakképzés egy időre. Hosszú pedagógiai harc után nagy eredményként értük meg, hogy a szakmai képzés visszakerülhetett az iskolai tanműhelyekbe, iskolai laborokba, ahol a pedagógiai elvek és értékek mentén lehetett a szakmai tárgyakat is oktatni és nevelni, felkészítvén az ifjúságot arra, hogy bárhová is kerüljön az országban, világban, a megszerzett szakmai ismereteivel, konvertálható tudásával megállja a helyét.

Ezért a vissza-visszatérő gondolat igazsága: „a világ nem előre halad, hanem hátulról épül.”

/ZE/