AZ ÖRÖKSÉG

Ő volt a sikeres. A Nagyember. Tulajdonképpen mindent elért, amit elérhetett. Ám annak megtartásáért cserébe az egészségét adta. Bal zsebében hordta a gyomorpanaszaira, a jobban a szíve erősítésére felírt gyógyszereket; mellényzsebében az idegcsillapítókat.

András, a sofőrje onnan tudta, mi baja, hogy melyik zsebéből nyelt le valamit, s aszerint viselkedett. Ezért külön szerette a Nagyember. Mindenkinél jobban megbecsülte. már csak azért is, mert András óvatosan és biztonságosan vezetett, feleslegesen nem beszélt, s maga volt az egyenruhás udvariasság.

Olykor azonban irigyelte Andrást.

Legutóbb is az egyik főhivatal udvarán úgy találta, hogy a lábát kifelé lógatva ült a Nagykocsi első ülésén, és még meleg, fehér kenyérre éppen szalonnát falatozott harsányan harapdálva hozzá a zöldpaprikát. Összefutott a szájában a nyál. Egy "katonáért" odaadta volna aznapi pürés, kétszersültes, ananászkompótos menüjét.

Amikor András észrevette főnökét, bekattintotta a bicskáját, varázslatos gyorsasággal mindent eltüntetett, s máris katonásan állt a kocsi kinyitott ajtaja előtt.

- Úgy fest korán deresedő fejével, nyúlánk alakjával, derekához szorított egyensapkájával, mint az egykori némafilmeken egy leszerelt katonatiszt - villant át a Nagyember agyán a gondolat.

- András, vigyen most el valahová! Úgy felbosszantottak odabent - fejével a főépület felé intett -, hogy nem akarok így hazamenni.

- Hová vigyem, főnök? - kérdezte halk udvariassággal András; így szólította a Nagyembert, aki valahogy szerette ezt az András adta becenevét.

- Mindegy, csak el innen! Valahová a zöldbe, a csöndbe.

András indított, és a Nagykocsi meghitt surrogással hagyta maga mögött Ady-ligetet, Máriaremetét, s már bent jártak a Pilisben. Öreg házak és platánok között kanyarodtak be egy mellékúton az egyik apróházas településre, annak egyik dombra kapaszkodó, lombos, földutas utcájába. Egy közeli kertes ház előtt András megállt. Kiugrott a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, és a kilépő gazdájának bocsánatkérő mosollyal mondta:

- Ne vegye rossznéven, főnök, jobb nem jutott eszembe. Itt lakom; már tíz éve özvegyen, csak a lányom látogat meg, ha ideje engedi.. Orvos Dél-Pesten. Itt a nagy diófa alatt van egy nyugágy, üljön bele, és lazítson egy kicsit! Mindjárt hozok valamit.

A Nagyember egy pillanatig bosszankodott, aztán némi zavarral arra gondolt, hogy annyi év után véletlenül tudja meg, hol lakik a sofőrje, s hogy orvoslánya van.

Betéblábolt a gyümölcsfákkal, szőlővel, virágokkal beültetett, ápolt kertbe, s ha már itt van, valóban végigfeküdt a kényelmes nyugágyban. András metszett pohárban tányéron, szalvétán hozta a tejet. Ő megitta, s már el is szenderedett. Mintha egy mély kútba zuhant volna.

Madárcsivitelésre, távoli ugatásra ébredt. Méhek döngése és bodzaillat lengte körül. Percekig nem nyitotta ki a szemét, hogy még jobban felszívódjék benne a zümmögő csönd. Majd jólesően nyújtózkodva felállt, s mert nem látta Andrást, a virágokkal teli, üvegezett verandán keresztül belépett a nyitott ajtajú házba. Meglepetten állt meg. Tágas, antik bútorokkal berendezett szobában találta magát. A falakon értékes festmények, metszetek. Néhány selyemperzsa imaszőnyeg. Az egyik fal mellett több nyelvű könyvtársarok. A zongorán ezüstkeretben fénykép. Kezébe vette. Oszlopos kúria előtt egy régi tipusú Mercedes-Benz autó áll, kormányánál elegáns úr; mellette fátyollal lekötött, nagykalapos hölgy. A férfi szakasztott András. Meghökkent. Lépéseket hallott maga mögött. András volt. Kezében ezüsttálcán piskóta, keksz, kompót. Kérdően nézett sofőrjére.

- A szüleim - mosolygott a kép felé András.

A Nagyember sokáig hallgatott; óvatosan visszatette a képet a zongorára , és a kúriára mutatott:

- Minden elveszett?

- A termelőszövetkezet vette át és néhány iroda a községből. Pár évig még a kertészházban lakhattunk, de aztán kitelepítettek bennünket. Kisgyerek voltam még. Ezek előtt az oszlopok előtt ült az édesanyám egy ládán a teherautóra várva, és sírt. Én az ölében. Apám átkarolta rázkódó vállát, és azt mondta azon a hajnalon:

- Most sírjon kedves, mert ezután nem hallhat bennünket senki panaszkodni! Az az Isten pedig, aki eddig gondunkat viselte, annak ezután is gondja lesz ránk. Amire igazán szükségünk lesz, biztosan előkerül ezután is. Elég minden napnak a maga baja. Vagy elég, Kedves, vagy elégünk. Ezt pedig Andris miatt sem tehetjük meg!

- Apámnak ez a hajnali pár szava az én örökségem - s ez megmarad halálomig. Ez a kisház és kert csak ráadás. Rájöttem, hogy itt is ugyanúgy dalolnak a madarak, mint abban a nagy parkban.

- Megtenné András, hogy most hazavisz? - szólalt meg nagysokára a Nagyember.

- Természetesen. De örülök, hogy még aludt is egy sort!

Amikor András a hatalmas rózsadombi villa előtt kinyitotta főnökének a kocsi ajtaját, az megszorította és sokáig nem engedte el sofőrje kezét. Úgy mondta:

- Mindent nagyon köszönök.

- Egy pohár tejet...?

- Nem András, azt, hogy megosztotta velem az örökségét.

/Gyökössy Endre/