Németh László

KOCSIK SZEPTEMBERBEN

/részlet/

Szeptember elején volt egy nap, amikor a szokottnál több kocsi porzott ki a faluból. Aki, mint Péterék, az alvégen lakott, valamennyinek a dobogását, lőcszörgését hallotta; a kattantyús kiskapun kiugorva el sem vesztette még egyiknek a fogyó por-gomolyát a vasútra vivő tornyai úton, s már új lőcs zördült meg a templom felől.

A kocsik közt akadt egy-két fedeles hintó (magas urasági kalap a bakon, szürke porköpeny a hátsó ülésben), néhány év óta a fáncsi bérlő népszerű homokfutója is részt vett a szeptember eleji felvonulásban; a legtöbb fogat azonban csak közönséges parasztszekér volt; a karcsú, díjazott lovak mögött tébolyodottan hánykolódó faalkotmány, mely az ülésbe kapaszkodó elhurcolttal az országút minden kőszemét számontartotta.

Ez a sűrűbb kocsijárás egymaga nem lett volna még feltűnő, ha a zakatoló lőcsök nem egy-egy gyermeket ragadnak el az utat nyelő, sebesen futó porban. Téli gabonaszállítás, nyárban a takarodás megkínozta máskor is a mohás léckerítések alatt az utat. A gabonakereskedő fuvarosai a kocsiról leszállva küszködtek hosszú, káromkodó sorban a gőzölgő lovakkal, s a vándorútra kelt górék és magtárak minden kátyúnál sírtak egyet, mintha a faluból kivándorló évi munkát temették volna. Takarodáskor megfordult az irány, s a határ felől nyikorogtak be a vendégoldalokkal óriás edényekké növesztett szekerek, piroskendős, hempergő nőkkel a magasban.

Jó Péterkét azonban sem ezek a billegve bekacsázó kazlacskák, de még a szomszéd faluba átnótázó nász-menetek sem tudták úgy megfogni (hiába rikoltoztak benn pántlikás legények s húzta áltában a cigány), mint ezek a szeptember eleji kocsik, melyek egy orrába könnyező, vagy nagyon is kínosan vigyorgó gyermektestvért loptak ki a minden port elnyelő messzeségbe. E kocsikat az önfeledten szepegő vagy férfiasan keménykedő fiúkon kívül igazi szeptember eleji kocsikká a poggyász tette, melyre (mint egy szűk helyen összesajtolt otthonra) időnként az elhurcoltak is visszanéztek. A hintókon ezek a poggyászok a deréktól a kalpagtollig fokozatosan libériásodó kocsis csizmái mellé ékelődtek; az igazi, községbeli kocsikon azonban ott guggoltak az ülés mögött, s vasfüles katonaládától a lakkzáros vesszőkosárig a legkülönfélébbek lehettek. Péter már messziről megismerhette róluk, hogy kit vitt a tulajdon édesapja az állomásra; az ilyen fogaton többnyire csak elöl volt ülés, néha egyetlen szál deszka s a kihúzódott apa s a lőcsbe kapaszkodó, úttól-bánattól rázott gyerek mögött az egész szalmával terített hátsó rész az árva csomagé volt, míg a bérelt kocsikon, melyek a helybeli pap, jegyző vagy doktorfiakkal futottak a rejtelmes gimnázium felé, akár lekísérték őket a szülők, akár sem, mindig fönn volt a féderes hátsó ülés s a megkötözött csomag a saroglyába szorult.

Péter éveken át csak mint csodálatos tüneményt követte ezt a szeptemberi kocsisort, az évszak kivonulásos ünnepét, ahol az anyák és fiak fájdalmán egy izgalmas kiröpítő hatalom parancsára erőt kell venni. A kapuk elé néha egy-egy felnőtt is kifordult ilyenkor. A kútról jövő bádogkannák egy pillanatra leültek a szövet-tutyik mellé s a vízhordó szomszéd s Péter édesanyja azt, ami megjegyeznivaló volt, néhány mondatban elcserélték.

– Na, a jegyző Lajcsikára is rákerült a sor - mondták mosolyogva, ahogy előre várható, s az idővel valóban megjött dolgokra szokás. Máskor nem értettek ennyire egyet az idővel.

– A Varga József is vitte a fiát - jegyezte meg ilyenkor az anyja, a hangsúlyba rejtve a véleményt, melyet szavakba foglalni, magára tartó asszony létére, átallt.

– Vitte - nevetett vissza a vízvivő; két szótagon, a kikapaszkodót leírva és elintézve.

Péter még nem ismerte a világot annyira, hogy a hangsúlyokat a maga értelme számára átkottázhatta volna. Neki csak a tény maradt meg, hogy a Céék sárgája a jegyző Lajcsikát vitte, az a Varga meg, akinek a felvégen az új drótkerítése van, a tulajdon fiát.

Maguk a gyerekek, akiket a sebes porlabdák a faluból kiragadtak, vagy időtlen-idők óta mint diákok éltek a tudatában, vagy a jegyző Lajcsikához hasonló úrifiúk voltak, vagy egyáltalában csak a kerítésükről ismerte őket, mint a Varga József fiát. Így a szeptemberi vonulat megmaradt tőle idegen természeti jelenésnek, mint a felhők, vagy a darvak húzása, azzal a különbséggel, hogy e ládás, kosaras, szepegő darvak, mint ő, gyerekek voltak.