N. Pál József

EMLÉKEZÉS CZINE MIHÁLYRA

/Kései naplótöredék - 1979. április 20./

Szakál István nem adja fel. Szól, hogy ezen a napon Czine Mihály előadást tart a megyei könyvtárban Móricz Zsigmondról. El kell menjek, mert olyat én még nem láttam. Hozzáteszi még: Czine olyan, mint az italok között az unikum; különlegesség, csak nagy néha szabad fogyasztani, akkor is csak módjával.

Este van már, tele a könyvtár olvasóterme, sokan állnak hátul is, lehetünk vagy két-háromszázan. Hatalmas darab férfi vonul be a folyosót nyitó embergyűrűn át, útközben néhány ismerőssel kezet ráz az őt kísérő könyvtárigazgató feje fölött. Csupa derű, egy jó mázsányi mosoly az egész ember; az asztal a térdéig ér, kezébe veszi a csuklójáról lecsatolt órát, és beszélni kezd.

"Kedves Zalaiak" - így kezdi, s pillanatokon belül varázslat üli meg a termet. Egyik lábáról a másikra billen, két karját néha oldalt felemeli, szinte átöleli az egész hallgatóságot, s rettenetesen dicséri Zala megyét meg az itt élő embereket. Fogalmam sincs, mi oka van erre, de a hatás azonnal magával ragad. Czine hangja egyszerre dörgő és simogató. A mondatok első szavát megnyomja és magasabban kezdi, a mondatrészhatárok előtt az intonáció fölfelé lendül, aztán visszatér az alaphelyzetbe. Emiatt aztán egy sajátosan éneklős, kántáló jellege lesz az egésznek: újabb körmondat, újabb lábváltás, s ez így megy vagy ötven percig hajszálnyi zökkenő nélkül.

Móriczról beszél, de költőket is idéz Petőfitől Áprily Lajosig; nem igazán tudni, hol az idézet eleje, és hol a vége. Egy-egy mondata után a hallgatósághoz fordul: "Igaz?" - kérdezi. A hallottakba feledkezett, csillogó szemek nyugtatják meg, hogy hát persze, hogy igaz, már hogyne volna igaz, mind-mind ugyanúgy gondoljuk.

Kint már rég sötét van, belül zsúfoltság, és ragyognak a villanyok. Czine lénye és hangja a magasban lebeg, de mégis közöttünk. Arcáról le nem fagy a mosoly, szeméből ömlik a fény és a szeretet. Olyan az egész, akárha templomban lennénk. Annyi bizonyos, hogy ott, akkor, arra a szűk órányi időre közösséggé válik az a két-háromszáz ember Móricz Zsigmond és a magyar irodalom jegyében.

Nem tudom ma már, hogy akár egyetlen tényt is hallottam-e akkor Czine Mihálytól, amit addig ne ismertem volna, de abban biztos vagyok, hogy az előadást követő éjszakán talán szemernyit sem aludtam. A csodálat és a varázs éppúgy nem hagyott pihenni, mint a felismerés: kutyagumit sem ér önmagában az a temérdek adathalmaz, amit addig a fejembe szorítottam. Rá kellett jönnöm, hogy minden tudás halott, amely nem együtt mozdul az ember egész személyiségével. Czine Mihály oly természetességgel beszélt az (akkor) százéves dolgokról, mintha saját életéről mesélne. Előadásában a múlt minden porcikája megelevenedett, a szatmári táj csakúgy, mint a századforduló Magyarországa. Az emberek hús-vér alakként jártak-keltek szinte közöttünk: semmi kétségem nem maradhatott, hogy azon az estén én valós sorsokkal s a legsajátosabb történelmünkkel találkoztam. Összekapcsolni a magam gyermekkori és paraszti világával azt, amit - és ahogy - Czinétől hallottam, egy pillanat műve volt. Eztán már el sem tudtam képzelni, hogy történelemre lehetséges más szemmel is nézni. Ez a szerencsés "visszacsatolási" lehetőség engem rögvest "helyretett"; annál is inkább, mivel alig hetekkel korábban hallottam egy mondatot a kenus Wichmann Tamás szájából, amit sportrajongóként azonnal megjegyeztem. "Az értékteremtő élethez két dolog szükséges - lehet, hogy nem pontosan így fogalmazott a sokszoros világbajnok -, ragaszkodás az egyszer fölismert morális igazsághoz és a jókedv".

Lényével, szavával Czine ezt sugározta számomra akkor valószerűtlen tökéletességgel, ráadásul úgy, hogy mindez személyes sorsomba is vágott.

(Czine könyveiről és életrajzáról akkor még - úgy emlékszem - semmit sem tudtam.)