AMIKOR NYAKON ÖNTÖTTEK

 Ne is, fiú, ne is; ne tanulj, ne tudj, ne törekedj; ne jelentkezz soha önként; sose nyújtsd a kezed; lapulj meg szépen a többi között, szó nélkül, mintha jelen sem lennél, mert különben neked is ,stréber” lesz a neved, ahogy engem is hosszú ideig „Stukinak” hívtak; mint valami szörnyű koloncot, teljes fél évig viseltem magamon ezt a gyalázatot, s igazán csak véletlenül (mondhatni az évfolyam kioktató jóindulatából) sikerült tőle megszabadulnom.

Úgy történt, hogy Kiss Ernő zászlós, nekem azelőtt is kedves tanárom, kérdve kifejtő módszerrel adta elő a matézist. Kísérletet tett arra, hogy érdekfeszítő logikai játékká, afféle cserkészfeladattá tegye a napi leckét; ravaszká- san, rejtélyeskedve magyarázott; apránként, óvatosan igyekezett egy-egy új összefüggést megközelíteni; közel, minél közelebb vezetett minket a soron levő felismeréshez, s amikor már olyan közel volt, hogy szinte csak a kezét kellett volna kinyújtania érte (mondhatni egyetlen lépésre a céltól), egyszerre megtorpant, elhallgatott, s tőlünk remélte, hogy megtesszük helyette az utolsó lépést. Nem is rossz módszer, hiszen aki maga jön rá, az már biztosan érti, el sem felejti többé a tételt. Ott állott tehát Kiss Ernő zászlós, derűsen, szőkén, fiatalon, csinos, bár kissé civilesen hordott tiszti zubbonyban, a tábla előtt, s szokása szerint feltette a kérdést:

 – Namármost, növendékek, mi következik ebből?

Az örökké neszező osztályban egyszerre ellenséges csend támadt: tisztán hallatszott, amint Keisz Ricus szórakozottan tovább hegyezi ceruzáját, nehogy fel kelljen tekintenie Kiss Ernő zászlós szemébe, aki ezt önkéntes jelentkezésnek minősíthetné. Senki sem tudta, „mi következik ebből”, legalábbis senki sem adta tanújelét; az évfolyamon csökönyös értetlenség és butaság uralkodott el, mintha csak azt kérték volna, hogy szanszkrit igéket ragozzon. Hát hogyisne, hogyisne, tán csak nem várja el tőlünk, tisztre menendőktől, katonáktól, hogy jártasok legyünk a matekban, esetleg még töprengjünk is rajta; vonja csak le maga a konklúzióit, ha már megúszta a frontot, és idekerült; a mi fejünk nem arra való.

Hát mit gondol ez a pók, mit gondol a parancsnokságunk, miért jöttünk mi katonának, idejöttünk volna–e épp most, a háború kellős közepén, ha értenénk a mértanhoz (vagy bármi egyébhez), ha egyáltalán hajlandók volnánk mozgósítani szellemi energiánkat? Mi az életünket ajánlottuk fel, amikor idejöttünk, nem az eszünket; sorsunkat tettük kockára; halálunkra spekuláltunk; minek ez az egész fölösleges szekatúra itt, az osztályteremben; értelmes ember létére hogyan is képzeli, hogy válaszolni fogunk (vagy akár oda is figyelünk) időszerűtlen kérdéseire?!

Efféle gondolatok, nem is gondolatok: érzések jutottak kifejezésre az évfolyam hallgatásában, nem is az évfolyaméban, hiszen senki sem mérte fel világosan mindezt, hanem maga a helyzet gondolta, el, az súgta, suttogta, ismételgette, azért is válhatott az osztályteremben olyan csökönyössé a csend.

Na most már, én sohasem voltam igazán jó számtanos, Kiss Ernő zászlós magyarázata azonban olyan világos és logikus volt, annyira elejét vette minden lehetséges tévútnak, botladozásnak, hogy tulajdonképpen már két lépéssel előbb pontosan tudtam, hova akar kilyukadni. Vártam tehát egy ideig, hátha valaki másnak is eszébe jut a megoldás, de miután két perc, három perc múlva sem jelentkezett senki, s a rettenetes csend mindinkább az évfolyam kollektív butaságát, valamint Kiss Ernő zászlós tanári kudarcát kezdte jelenteni; mondom, miután már úgy véltem, osztály és tanár becsülete egyaránt (s egész az elviselhetetlenségig) kockán forog, végül mégiscsak felnyújtottam a kezemet.

Ha mélyen magamba nézek, bevallhatom: a tanárt, inkább a tanárt sajnáltam meg, az ő szőke fejét, bízó mosolyát féltettem a lehervadástól, lelkes, őszinte odaadását a megszégyenüléstől – de azért az évfolyam becsületét is! Mégsem ismerhetjük el, véltem, hogy ennyire tökkelütöttek vagyunk, ennyire alkalmatlanok minden egyébre, mint a halálra; mégsem engedhetjük meg magunknak, itt, huszonheten, hogy válasz nélkül hagyjunk egy ennyire egyszerű kérdést!

Magasba emeltem tehát a kezem, megadtam a választ (mint kiderült, mégsem volt épp olyan egyszerű, ahogyan hittem), s bezsebeltem érte az elismerést.

Az óra végén azonban már éreztem a sáfrányszagot. Valami nem volt egészen rendben, valami határozottan bűzlött; mintha valamely vétket, nem is vétket, gaztettet követtem volna el, anélkül, hogy tudnám, mi az. Az évfolyam csökönyös hallgatása, ami azelőtt Kiss Ernő zászlósra vonatkozott, egyszerre ellenem fordult, megikrásodott, kikristályosodott körülöttem, akár a cukor a diós kalácsban, úgyhogy kicsengetéskor nem is haboztam sokáig; bizonytalan, rossz érzéstől hajtva, mindjárt Kiss Ernő zászlós után kiszöktem a folyosóra, majd tovább, a klozettra, mintha már régen sürgetett volna a szükség.

Ez egyelőre elfogadható megoldásnak látszott, elvégre bármikor bárkit utolérhet a szaladnivaló. Átvészelem itt a szünetet – gondoltam bent a fülkében, a porcelán kagylón kuporogva –, aztán becsengetéskor majd csak visszalopódzom valahogy az osztályterembe, addig tán elszáll a dühük.

Csend volt a klozetton is, mindössze egy légy zümmögött neki–nekiütődve az ablaküvegnek; egyszerre azonban megnyílt az ajtó, és jöttek és jöttek, halkan dübörögve, seregestül özönöltek be az előcsarnokba, én pedig, akit csak egy vékony fülkeajtó rejtett el szemük elől, egyre némábban, szánalmasabban, egyre kisebbre zsugorodva kotoltam a kagylón, csendemben, magányomban, magányomban, csendemben; egyre jobban remegtem, s ami a legrosszabb: egyre inkább beláttam bűnömet is. Hogy különb akartam lenni; tudni akartam valamit, amit más nem tud (vagy nem akar tudni); hogy fölöttes, idegen hatalmak pártjára álltam, megszegtem a láthatatlan szerződést és szent szövetséget, még ha annak alapja csupán a butaság is; hogy nem vállaltam szíves örömest a kollektív sorsot, hanem másokat árnyba bontva, kedvező fénybe próbáltam kerülni – szóval hogy áruló lettem.

Csendben gyülekeztek, halkan vicogtak-morogtak azok odakint, akár egy hajtásra induló falka, de én szinte fülemmel hallhattam már a zár recsegését, a fülkeajtó kicsapódását, ahogy rám törik, s ki tudja, mi lesz azután, minden bizonnyal rettenetes lesz. Ehelyett, teljesen váratlanul, egy vödör víz zúdult fentről a nyakamba. Szerencsére hosszúra sikerült a lökés, épp csak a fejemet érte; de már jött is a következő, s ez bizony mindenestül letolt nadrágomban kötött ki, úgyhogy a cúgos cipőm is megtelt vele; végül megjött a harmadik, s én tetőtől talpig csuromvíz lettem.

A legérdekesebb, hogy mindezenközben végig biztosan tudtam: nem szabad szólnom. Tilos tiltakoznom, jajgatnom, káromkodnom, kiabálnom; úgy kell ott ülnöm, úgy kell ott tűrnöm, mintha jelen sem volnék, s ők teljesen üres fülkébe zúdítanák vedreiket. Mert ezáltal egyrészt elismerem vétkem, vállalom a penitenciámat, jelét adom annak, hogy rájöttem, mi okból bántanak engem (egyszóval mintegy javulást fogadok), másrészt azonban jócskán megkönnyítem a továbbiakat is: lehetővé teszem, hogy utóbb meg nem történtnek tekintsük a dolgot. Így, a hallgatag bizonytalanságban, ők is kielégítettnek vélhetik bosszújukat azzal, hogy talán bent voltam, én is megőrizhetem méltóságomat azzal, hogy talán mégsem voltam bent a fülkében. Így is tettem: hallgattam, míg csak mindnyájan el nem vonultak, hallgattam, mint aki tényleg odacsinált, miközben feledhetetlenül megtanultam a leckét (amellyel ők, ki tudja, honnét, már régóta tisztában voltak): nem szabad egységet bontani, többet akarni, kiválni; nem szabad önként jelentkezni soha; éljen az átlag, éljen az ostoba ág!

Nagy és fontos oktatásban részesültem egyszóval én ott, a klozetton; a katonaság, sőt mindenféle mikroközösség alaptörvényét kötötték a lelkemre akkor: erezhetsz, gondolhatsz bármit, abba senki bele nem szólhat, de cselekedni csak a szigorúan kötelezőt cselekedd (soha többet), mert különben nincs helyed köztünk, „stukker” és „stréber” lesz a neved.

Ne is, fiú, ne is; ne tanulj, ne tudj, ne törekedj; soha semmire önként ne jelentkezz!

Avagy tanulj, tudj, törekedj; nyújtsd a kezed csak azért is – de akkor számolj azzal, hogy engedelmes eszköze leszel fölötteseidnek. Vagy a felsőbbség szolgálatát kell vállalnod feltétel nélkül, vagy a bandafegyelmet; vagy a kényszerítők, vagy a kényszerítettek falkája fogad be, s még jó, ha mindkettő ki nem tagad!

Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz a rossz meg a rosszabb között – s ez épp a szabadság.

/Székely János */

* Tájékoztató információ:

Székely János (1929 Torda - 1992 Marosvásárhely) erdélyi filozófus, drámaíró, költő,

aki megélt 62 éve alatt számos - hazánkban is bemutatott - drámát,

több kötetnyi verset, kisregényt, novellát és esszét írt.

(Caligula helytartója, Semmi—soha, A nyugati hadtest, A valódi világ… stb.)

Nem tévesztendő össze az 1964-ben született budapesti illetőségű

Esztergomban szolgáló Székely János,

római katolikus teológussal, címzetes püspökkel!

A névazonosság csupán a véletlen műve.