PÜNKÖSD -

A LÉLEK ÜNNEPE

 
Egyházi ünnepeink— karácsony, húsvét és pünkösd—közül a pünkösd a legkevésbé megfogható, felfogható. A hitét belülről és felülről is megélő ember mindig is tudta, hogy nem a „pünkösdi királyság” harsogó/populáris mulatsága adja a húsvét utáni ötvenedik nap örömét, mélységét.
 Pünkösd ünnepén ugyanis figyelmünk középpontjában a lélek áll. Az a lélek, ami a bennünk lakozó isteni szikra, amely erőt, jóravaló segítséget ad életünknek. Az az isteni ajándék, amely az értelmünket megvilágosítja, a szívünket tisztítja, az akaratunkat erősíti. Tehát megvilágosít, megnyugtat, bátorít és boldogít.
 Pünkösd ünnepén ezt a bennünk lakozó belső fényt és világosságot kellene megéreznünk, ünnepelnünk. Azt a belső iránytűt, amely segít eligazodni a jó és rossz, az igaz és a talmi, a felemelő és alantas gondolatok-cselekedetek között.
 „Hívő emberként pünkösd ünnepén arról kellene bizonyságot tennünk, hogy Isten lelkének vezérlete alatt állunk, a világosság gyermekei vagyunk.
 Nagypéntek fekete gyásza felett a tanítványok lelkében győzött a húsvéti öröm: az élet. Egyénenként vagy a közösségben megélt hit tapasztalata alapján a tanítványok egymást erősítették, bátorították.
 Pünkösd ünnepén nem szétszéledve látjuk a tanítványokat, nem ki-ki a maga útját, érdekét járva kesereg egyedül. Együtt vannak a jeruzsálemi felsőházban, és emlékeznek, imádkoznak, s közben rádöbbenek arra, hogy őket nem hallgatásra szólította a Názáreti Jézus, hanem elhívta a tanítás folytatására. Arra biztatta őket, hogy Isten országa jelenvalóságáról tegyenek bizonyságot. Arra biztatta, hogy szóban és cselekedetben folytassák azt, amit Tőle tanultak, láttak és vele együtt tapasztaltak, hiszen így tudják igazolni Isten jelenvalóságát a világban.” - olvashatjuk Bálint Benczédi Ferenc, unitárius püspök egyik pünkösdi Igehirdetésében.
 Pünkösdkor valójában azt a bennünket szüntelenül vigyázó isteni erőt ünnepeljük, ami segít olyan közösséget teremteni, amelyben az egyén – szellemi képességeinek a birtokában – Isten „munkatársa” lehet. Az így kapott erő által ugyanis az ember meg tudja teremteni azt az értékes (az emberhez egyetlen méltó) életet, amelyben a cselekvő szeretet, a megértés és a béke uralkodik.
 A bennünk lakozó isteni lélek teremti meg a kapcsolatot az embertársainkkal is. Ez a lélek tesz képessé, hogy barátokra leljünk, és barátot találjanak bennünk, s ezáltal megszűnjön az egyedüllét sivársága.
 Harsogó, individualizmussal telített világunkban észre kell vegyük, hogy életünk teljesebbé tétele érdekében nagyon fontos, hogy  valahová vagy valakikhez tartozzunk. Megnyugtató, boldog érzés, hogy valakiknek fontos vagyok és valakik fontosak, gazdagítják életem. Szükséges, hogy legyen egy baráti közösség, család, nemzet, amelynek tagjaként tudatosan-a vállalt élet méltóságával- éljem mindennapjaim, töltsem be küldetésem.
 Húsvét után 50 nappal, pünkösdkor a tanítványok ezt a közösséget tudták létrehozni. Félretették az egyéni törtetést, a hiúságot, a féltékenységet. Együtt, egy akarattal voltak jelen.
 A keresztény/keresztyén egyház küzdelmes megpróbáltatásokkal teli évszázadai alatt mindig azok a közösségek tudtak utat mutatni, amelyek tagjait ez a pünkösdi lélek hatotta át. Azok az emberek jelezték az utat, akik az értelem világosságával, a szív szeretetével és az akarat jóravaló készségével felismerték Isten országa jelenvalóságát, és ennek szolgálatába tudtak állni szellemi és anyagi képességeikkel, tudásukkal, akaratukkal, de legfőképp a vállalt életükkel.
  Ma arra van a legnagyobb szükségünk, hogy olyan közösségnek legyünk a tagjai, olyan közösségeket tudjunk létrehozni, ahol biztonságban, békében, elfogadó szeretetben érezzük magunkat. Igazi közösséget pedig -legyen az család, iskola, munkahely, egyházi közösség, település,  nemzet-, csak a bennünk lakozó isteni lélek által tudunk létrehozni.
 Pünkösd ünnepén a lélek által kell újraszületnünk, újrateremtődnünk!
De az is bizonyos, hogy a bennünk szunnyadó lélek nemcsak ezen az ünnepen fontos (mint minden más egyetlen napra tett ünnepé), hanem egész életünk központjává kellene tennünk!
Hisz, hányszor visszük életünk során roskadozva a mindennapok gondjai között! Hányszor tapasztaljuk, hogy csak pislákol bennünk a lélek tüze! Ilyenkor kellenek a fogódzók: a lélek ereje által összeszőtt közösségek, de legfőképp a belülről és felülről sugárzó hitünk.
Ezek segítségével a lelkünk rendben lesz, és akkor az első pünkösd tanításával, lendületével közeledhetünk egymáshoz:
 
„szakadt lelkeket foltozni, foltozni!
 tört szíveket drótozni, drótozni!”
– Dsida Jenő szavait idézve.
 
Ezért fontos megállnunk pünkösd ünnepén. De nem csupán megállnunk, hanem lelkünket is felemelnünk. Példázva, hogy életünket a hitünk - a lelkünk ereje - felülről és belülről biztos úton vezérli.
/ZE/