"Vadócba rózsát oltok,

hogy szebb legyen a Föld..."

MÉCS LÁSZLÓ

Mécs László 1895. január 17-én született a Sáros megyei Hernádszentistvánban, Martoncsik Endre kántortanító ötödik gyermekeként.

A szülőfalu osztatlan iskoláját elhagyva a 4. osztályt már Kassán végezte el. Bejáróként naponta vonatozott. Szívesen teljesített szolgálatot az oltár körül, családi örökségnek számított a szegények iránti szolidaritás. Életét az iskola és az egyházi ünnepek rendje fogta mederbe. 1905-től a kassai premontrei gimnázium növendéke.

1913/14-ben Budapesten magyar-latin szakos egyetemi hallgató. 1914-ben lépett be a premontrei rendbe.

A László szerzetesi nevet rendi beöltözésekor kapta. 1915 novemberétől az Élet című folyóiratban már Mécs László néven közli verseit. (Sík Sándor 1912-es verskötetének címe: A belülvalók mécse.)

1918 őszén premontrei tanárjelöltként folytatta egyetemi tanulmányait. Vészterhes időben, 1918. október 2-án szentelték pappá Jászóvárott.

Az 1918/19-es tanévben a kassai premontrei gimnáziumban kisegítő tanárként tanított. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszüntetését követően egy évig a jászóvári anyaházban volt könyvtáros. Apátja 1920-ban bízta rá az Ung megyei Nagykapos plébániáját. A rendi élet védett elefántcsonttornyából „a dúseseményű világba” került, azok közé, akiknek szolgálatát hívatásának tekintette. Az 1921-23 között a Pozsonyban, majd Bécsben kiadott Tűz című lapban jelentette meg a Hajnali harangszó, A nyomor balladája, a Vadócba rózsát oltok... című verseit. Nevének legszebb szinonimája lett legismertebb versének refrénje: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Pályakezdésének fontos eseménye: óriási sikert aratott Ungvárott, amikor Petőfi születésének 100. évfordulóján, a költő emlékét idéző Szellemidézés című versét elszavalta. A kisebbségi magyarság gondjainak hiteles megszólaltatóját ünnepelték benne. Útjára indult a „fehér barát” „vándor-lantos” népszerűségének sikersorozata, amely ünneplésben Petőfi népszerűségét is felülmúlta.

Már az Ungvárott megjelent első verskötetével,

1925 márciusában mutatkozott be először Budapesten. Olyan frenetikus sikert aratott, hogy a szlovákiai hatóságok miatt betiltatták további fellépéseit.

1926-ban a Zeneakadémia nagytermében lépett újra budapesti közönsége elé. Költői és előadói célja az emberek lelki nevelése, hogy megmutassa „nekik az egyetlen keresztény utat a lelki káoszból”: Vigasztaló(1927). /…/

 Tudatosan Tinódi Lantos Sebestyén és az Assisi Poverello örökségét vállalta: Isten magyar joculátorának, igricének tartotta magát. Mindenütt reményt, bizakodást sugárzott.

Erőteljes változás állt be életében, amikor rendfőnöke 1930 januárjában Nagykaposról Királyhelmecre helyezte plébánosnak.

Egyre erősebben élte bele magát küldetéses szerepébe. Közönsége ünnepelte, rajongott érte, tombolt a friss élmények hatására./…/ Költőként és verseinek előadójaként is folytatta diadalútját.

A nagy vonzerőt jelentő költő jótékonysági estjeinek bevételét gyakran templomok, iskolák, kultúrházak építési költségeire fordították. Nagy távolságokat utazott be rövid időközökben. Újabb erdélyi körútján jelentőségét Dsida Jenő méltatta. A szeretet és megbecsülés feléje áradó ezernyi jelét így értékelte: mindez világnézetének és küldetésének szól./…/

Az Athenaeumnál látott napvilágot 1933-ban a Legyen világosság, amelynek alapérzését forradalminak tartotta a kritika egy része, míg mások a nemes, mértéktartó konzervativizmust méltányolták benne.

Megszaporodtak a kritikai hangok: költészetének kiüresedéséről, modorosságáról szóltak a bírálók. A kisebbségi magyarok tájain és az anyaországban pedig szinte minden várost és falut bejárt. Sándor László hiteles tanúként írja róla: „A reverendában fellépő, megnyerő külsejű, kellemes orgánumú költőt a közönség elragadtatva ünnepelte, valósággal bálványozta.” Előadói művészetét magasra értékelték: „annyit tud, mint a legjobb színészek”. „Fehéren és kéken”, vagyis a premontreiek kék cingulussal övezett fehér reverendájában lépett a pódiumra. /…/

Mécs László esetében azonban rendkívüli sikereit is mérlegelni illik, mert irodalmon túlmutató, nemzetmentő küldetést is vállalt. A két háború közötti magyar katolikus megújulás részese, közvéleményt formáló költője volt. Reményt, bizalmat, életszeretetet sugárzott. Sikeres szavalóestjei hozzátartoznak életművéhez éppúgy, mint költői eszközei, stílusa, mondatfűzése, amely valóban nemritkán modoros, sőt pongyola.

1933-ban holland nyelven jelent meg első idegen nyelvű verseskönyve. Közben megszaporodnak az ellene irányuló kritikák, főleg a nyugatosok részéről./…/

1935 május 12-én a budapesti Zenekadémián a Mécs-esten jelen volt a költő édesanyja is, a közönség őt is felállva ünnepelte A királyfi három bánata című verset elszavaló költőfiával együtt.

1938-ban látott napvilágot első francia nyelvű verskötete, amellyel újabb franciaországi szereplését készítették elő. 1938 márciusának végén, áprilisának elején felkereste a franciaországi, hollandiai és belgiumi magyar „szórványokat”.

1941. február 21-én botrányt okozott Új magyar szívvel című előadásával a Zeneakadémián, amelyet a rádió egyenesben közvetített. Azt fejtegette, hogy keresztény forradalomra volna szükség, akkor majd végleg leáldozna a liberalizmus napja. A rádió megszakította adását, arra hivatkozva, hogy a költő eltért az előzetesen beterjesztett és jóváhagyott szövegtől.

Utolsó önálló verskötete Forgószínpad címen jelent meg 1940-ben.

A háború már Magyarország területén dúlt, a közeledő front miatt Mécs Lászlónak el kellett hagynia szolgálati helyét. Jászói főapátja tanácsára 1945 után nem tért vissza az újra Csehszlovákiához csatolt Királyhelmecre. A szlovákiai magyarság életében ekkor a négy esztendeig tartó teljes jogfosztottság időszaka következett. Rokonainál, barátainál húzta meg magát. Győrött, Csornán, Türjén, a bakonybéli apátságban élt. Végül Pannonhalmán talált menedéket..)

1945 után a költőt végleg elhallgattatták. 1943-tól 1971-ig idehaza nem jelenhetett meg verskötete. 1961-ig a nevét sem írták le. Erkölcsi bátorsága vitathatatlan: rámutatott az ifjúságra, és kimondta: „E fiúkért valaki felelős!” Vétkének számított, hogy „Trianon után” a Felvidéken nemzetmentő küldetést vállalt és odakiáltotta a nemzetnek: Anya kell! /…/

1945 után a szlovákiai magyarság négy éven át jogfosztott állapotban, bűnbak-szerepben élt. Lakosságcsere, kitelepítés következett. Az anyaországban a költő „vendég- és vándor”-korszakában, alkotóerejének teljében asztalfiókjának irogat. 1953. augusztus 22-én, Pannonhalmán házkutatást tartanak nála. Letartóztatják, celláját lepecsételik. Hónapokig tartó vizsgálati fogság után zárt tárgyaláson ítélkeztek felette. Koholt vádak alapján tíz évi börtönbüntetésre ítélték. A kiagyalt vádak közt szerepelt például: „többszörös okirathamisítás”, mert ekkor újra eredeti családi nevét használta a bejelentő lapokon. Vádpont volt ellene a „lázító röpiratok terjesztése”, pedig csak vendéglátóit szokta saját kézírású verseivel megajándékozni.

1956 szeptemberében, 62 éves korában amnesztiával szabadult. Budapesten vállalt lelkipásztori munkát. 1958 áprilisától három éven át rendszeresen prédikált az óbudai plébánia-templomban. (Özönlöttek hozzá az emberek. A villamosvezető azt kiabálta: „A Mécs-megálló következik”.)

Majd visszatért Pannonhalmára. Mindig is vendégnek és vándornak tudta magát. Szent Márton hegyén a méltatlanul elfeledett költőt a bencések fogadták szeretetükbe, ahol 1978. november 9-én bekövetkezett haláláig élt.

/Cs. Varga István/