Váci Mihály:

JEGENYE - FÉNYBEN

A búzafények áramló mennyében

szinte dudolva jön a gyalogút

ezerfelől - és vezetgette kézen

a tarisznyába botló kisfiúk,

és a pipacskendős kislányok hadát.

Jöttek a gyerekek, s gyíkot keresve

lesték, hol remeg az útmenti fű,

s ha csirkéit sírva hívta a fürj:

a suhogó búzába törve, messze

kószáltak - odahagyva az utat.

Fejük felett összecsapott a fénytelt

kalászok íve, - ám egyik se félt,

hogy eltéved, mert a fészekhez térdelt

gyerek is, ha felvetette fejét,

minden tájról látta a jegenyét,

amint zöld gyertyaként még nyolcvan éve

tűztek le az iskola tövinél,

hogy örök-érzékeny szelekben égve

hívja azt, akit öröme sző fénybe,

vagy gondja barázdáin mendegél.

S a jegenye - zöld máglya - égre lobbant

a pusztában: - s hol tornyok nincsenek,

harang se zeng, hirdeti roppant

hitét, kiáltva, fényben, viharokban:

- Gyermekek, népek, erre jöjjetek!

Százezer külön mozdulású vágy van

benne - de minden ággal egy irányba,

csak fel! - a fény egébe tör zokogva,

hogy lángra gyújtsa, hívja, felemelje

azt, ki fáradtan hullna a homokra.

Vad, tragikus fohászu lélek: - éber

ezüst tükröket a Mindenségbe tart,

és felelősen minden levelével

figyel, jelez hajnalt, távol vihart.

Csak vándormadár száll rá néha: éjjel

hulló csillag reszket meg levelén:

hozzá a por szürke leple nem ér fel,

sem a csalán s a gazok tövise.

Csak vihar töri s villámmal a fény.

Ilyen kivántam lenni én is, ott a

homokba szúrt nyárfa: - a tanitó,

ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,

irány azoknak, jel és biztató,

kik jönnek barázdákban botladozva.