
Áprily Lajos
HALÁLMADÁR
Havas tetőknek már lefolyt
a vére,
sötétlilára vált a
szürkület.
Sziklák közül a hold
cyclops-szemére
szájtátva bámul sok sötét
üreg.
A tónak lent hullámos lesz
a tükre,
szellő-uszályon édes
mézga-szag -
S lompos fenyőre, görcsös
ujjú bükkre
a baglyok nesztelen
kiszállanak.
Az egyik indít és nem vár
hiába:
indul a búgó, érzelmes
zene,
s visszhangosan simul az
éjszakába
tavaszi vágyak
Ú-hangversenye.
Mióta enyhe szél csapott a
hóra,
a koncert áll sok éjszakája
már,
s ujúzva száll
pásztortalálkozóra
a lomharöptü, barna
mátkapár.
Egy éjszaka az
Ú-szimfóniába
a völgy felöl egy fájó hang
hat át,
csak az tud így zokogni,
aki árva
s tavasszal hontalan keres
tanyát;
csak annak búghat így a
szíve fájva,
akit halálos bánat üz tova
lappangtató, sötét
erdő-magányba -
s meg nem vigasztalódhatik
soha.
Zavar, szünet. Kínálkozó
arának
a hím szíven találva nem
felel.
Aztán kiáltó szók huhogva
szállnak
s „Hová való vagy?” -
messze zeng a jel.
„Lentről jövök...” - a hang
riadva repked,
mint vadgalamb, akit serét
talált -
„S hangos panasszal, mondd,
mért sértegetted
a mámoros, szerelmes
éjszakát?”
Mikor leszáll, lomhán
lecsügg a szárnya,
pár kandi rá tágult szemet
mereszt,
aztán nyugalmat kényszerít
magára
s pihegve, lassan a mesébe
kezd:
„A víz mentén, a nagy havas
tövében,
ahonnan indulnak
erdő-nyilak,
boruló bükkfa-bolt alatt
sötéten,
magában áll az erdőőri lak.
A télre ott vonultam el
merészen,
nagyodvú bükkfában teleltem
át,
s néztem kilesve néha
karcsú résen
fehér falucska sok
füstoszlopát.
Míg egy napon roppant a
jég, a tóé,
áldott szél támadt, langyos
förgeteg,
lelkendezett a cinke, és a
hólé
ezüstcsengőket csengve
görgetett.
Mikor kitártam, könnyű volt
a szárnyam,
meleg párát szitált az
alkonyat,
vártam, huhogtam, hívtam,
újra vártam
és - megtaláltam künt a
páromat.
Jaj, tudtok ti is édesen
remegni
s nagyon forrón huhogni,
elhiszem,
de úgy, mint ö, dalolni és
szeretni
nem is tudott, nem is fog
senki sem.
Jaj, barna volt a tolla,
mint az éjfél,
s csiklandó, mint a
bársonyos moha,
s kápráztatóbban két fényes
szeménél
jánosbogár nem tündökölt
soha.
Egyszer kiült megint a
bükkfaágra,
sokfoltú éjben drága barna
folt,
s nagyon dagadhatott a
szíve tája,
mert ennyi vággyal még
sosem dalolt.
A karcsú ág is reszketett
alatta,
némán figyelt a barna
házikó,
s csudálkozó szemét reá
nyitotta
a hóvirág s a piros mandikó.
Megénekelte cinke ritka
kedvét,
a fák rügyét, amely
hintázva ring,
a hóvirágot és a nyárfa
nedvét,
mely mint a vére, erjedőn
kering.
Megénekelte azt a drága
csendet,
amelyet elhoz minden
alkonyat,
a patakot, amely lefutva
csenget,
s csacskán locsolgat omló
partokat,
a vágyat, amely hajtja most
a pásztort,
míg ö juhot hajt serkedő
gyepen,
fajd mámorát és édes ízű
nász-tort
s megénekelte lobbanó
szemem.
A vér is megcsordult reá a
fában
s a visszhang is dalolta
himnuszát,
mert vágy piroslott
mindenik szavában
és élet, élet, élet,
ifjuság!
Az erdőőrnél mécsvilág
derengett,
a hang beszállt homályos
ablakán.
Az ágyon, hasztalan remélve
csendet,
lázban feküdt az
erdőőr-leány.
Halkan könyörgött és nagyon
fehéren:
»Jaj, nem lehet sok óra
hátra már.
Kergesse el, minden szentekre kérem,
házunkra száll a csúf halálmadár!«
Ajtó kinyílt, csukódott.
Puska robbant,
a dalt elvágta
dörgő-rémesen.
Egy lomha test tompán a
földre dobbant,
tört ívű szárnya rángott
véresen.
Kiömlő vére hóvirágra
pergett,
búcsúztatója csengő
hó-zene,
s hörgő-riadtan a tavaszra
dermedt
homályosuló drága két
szeme.
Reárepültem, csókoltam,
takartam,
szivárgó vére szárnyamhoz
tapadt,
aztán a mellemet véresre
martam
és téptem, téptem gyönge
tollamat.
Magányos este másnap arra
jártam
és láttam: gyermekkézen
sorra jár,
csúfolva hurcolják fejét a
sárban:
»Halál! Halálmadár!
Halálmadár!«
S most itt vagyok. Zokogva,
könyörögve:
egy rejtett kis barlangot
mondjatok,
mely emberszemtől elfed
mindörökre,
jaj, ennyi gyászt és ennyi
bánatot...”
Elhallgatott. A bánatos
mesére
válasz nem jött soká. A
csend fülelt.
Bagolyszemekben a hold
sárga fénye
nagyon sárgán, nagyon
mélyen tüzelt.