Áprily Lajos

HALÁLMADÁR

Havas tetőknek már lefolyt a vére,

sötétlilára vált a szürkület.

Sziklák közül a hold cyclops-szemére

szájtátva bámul sok sötét üreg.

A tónak lent hullámos lesz a tükre,

szellő-uszályon édes mézga-szag -

S lompos fenyőre, görcsös ujjú bükkre

a baglyok nesztelen kiszállanak.

Az egyik indít és nem vár hiába:

indul a búgó, érzelmes zene,

s visszhangosan simul az éjszakába

tavaszi vágyak Ú-hangversenye.

Mióta enyhe szél csapott a hóra,

a koncert áll sok éjszakája már,

s ujúzva száll pásztortalálkozóra

a lomharöptü, barna mátkapár.

Egy éjszaka az Ú-szimfóniába

a völgy felöl egy fájó hang hat át,

csak az tud így zokogni, aki árva

s tavasszal hontalan keres tanyát;

csak annak búghat így a szíve fájva,

akit halálos bánat üz tova

lappangtató, sötét erdő-magányba -

s meg nem vigasztalódhatik soha.

Zavar, szünet. Kínálkozó arának

a hím szíven találva nem felel.

Aztán kiáltó szók huhogva szállnak

s „Hová való vagy?” - messze zeng a jel.

„Lentről jövök...” - a hang riadva repked,

mint vadgalamb, akit serét talált -

„S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted

a mámoros, szerelmes éjszakát?”

Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya,

pár kandi rá tágult szemet mereszt,

aztán nyugalmat kényszerít magára

s pihegve, lassan a mesébe kezd:

„A víz mentén, a nagy havas tövében,

ahonnan indulnak erdő-nyilak,

boruló bükkfa-bolt alatt sötéten,

magában áll az erdőőri lak.

A télre ott vonultam el merészen,

nagyodvú bükkfában teleltem át,

s néztem kilesve néha karcsú résen

fehér falucska sok füstoszlopát.

Míg egy napon roppant a jég, a tóé,

áldott szél támadt, langyos förgeteg,

lelkendezett a cinke, és a hólé

ezüstcsengőket csengve görgetett.

Mikor kitártam, könnyű volt a szárnyam,

meleg párát szitált az alkonyat,

vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam

és - megtaláltam künt a páromat.

Jaj, tudtok ti is édesen remegni

s nagyon forrón huhogni, elhiszem,

de úgy, mint ö, dalolni és szeretni

nem is tudott, nem is fog senki sem.

Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél,

s csiklandó, mint a bársonyos moha,

s kápráztatóbban két fényes szeménél

jánosbogár nem tündökölt soha.

Egyszer kiült megint a bükkfaágra,

sokfoltú éjben drága barna folt,

s nagyon dagadhatott a szíve tája,

mert ennyi vággyal még sosem dalolt.

A karcsú ág is reszketett alatta,

némán figyelt a barna házikó,

s csudálkozó szemét reá nyitotta

a hóvirág s a piros mandikó.

Megénekelte cinke ritka kedvét,

a fák rügyét, amely hintázva ring,

a hóvirágot és a nyárfa nedvét,

mely mint a vére, erjedőn kering.

Megénekelte azt a drága csendet,

amelyet elhoz minden alkonyat,

a patakot, amely lefutva csenget,

s csacskán locsolgat omló partokat,

a vágyat, amely hajtja most a pásztort,

míg ö juhot hajt serkedő gyepen,

fajd mámorát és édes ízű nász-tort

s megénekelte lobbanó szemem.

A vér is megcsordult reá a fában

s a visszhang is dalolta himnuszát,

mert vágy piroslott mindenik szavában

és élet, élet, élet, ifjuság!

Az erdőőrnél mécsvilág derengett,

a hang beszállt homályos ablakán.

Az ágyon, hasztalan remélve csendet,

lázban feküdt az erdőőr-leány.

Halkan könyörgött és nagyon fehéren:

»Jaj, nem lehet sok óra hátra már.

Kergesse el, minden szentekre kérem,

házunkra száll a csúf halálmadár!«

Ajtó kinyílt, csukódott. Puska robbant,

a dalt elvágta dörgő-rémesen.

Egy lomha test tompán a földre dobbant,

tört ívű szárnya rángott véresen.

Kiömlő vére hóvirágra pergett,

búcsúztatója csengő hó-zene,

s hörgő-riadtan a tavaszra dermedt

homályosuló drága két szeme.

Reárepültem, csókoltam, takartam,

szivárgó vére szárnyamhoz tapadt,

aztán a mellemet véresre martam

és téptem, téptem gyönge tollamat.

Magányos este másnap arra jártam

és láttam: gyermekkézen sorra jár,

csúfolva hurcolják fejét a sárban:

»Halál! Halálmadár! Halálmadár!«

S most itt vagyok. Zokogva, könyörögve:

egy rejtett kis barlangot mondjatok,

mely emberszemtől elfed mindörökre,

jaj, ennyi gyászt és ennyi bánatot...”

Elhallgatott. A bánatos mesére

válasz nem jött soká. A csend fülelt.

Bagolyszemekben a hold sárga fénye

nagyon sárgán, nagyon mélyen tüzelt.