Eduárd Petiška
ÉLETRŐL, IDŐRŐL, SZERELEMRŐL
/részletek/
A magányos éj történetekre
vágyik,
hogy elkísérjék reggelre
vivő útjára.
És hányan fordulnak éppen
ilyenkor valakihez,
aki nem is tud róla, mert
némán fordulnak hozzá,
némán kérnek segítséget, és
nem is tudják,
milyen segítséget kérjenek.
Némán várják, hogy talán
éppen te
gondolsz ki nekik
segítséget, hogy éppen te feded fel,
honnan erednek kínjaik,
melyik zugából szívüknek.
Vannak, akik egész életükben
segítségért kiáltanak,
némán könyörögve, tágra
nyitott szemekkel,
szélesre nyitott ujjakkal,
hogy valaki megkönyörüljön
rajtuk,
és megmondja nekik, kik ők
voltaképpen.
***
A hősök szemében a világ
egyetlen feladatba tömörül,
a szeretők egyetlen lényben
látják a világot.
Csak amikor szeretetté
változik a szerelem,
csak akkor tér vissza
helyére a hold, a nap, a fák,
de színt és ízt váltott már
minden,
mint azok a dolgok, melyek
átfolytak szívünkön.
Átrepülni vágyaink
világűrén kevesebb,
mint lépésről lépésre
haladni az öreg földön
csodálatos dolgok között,
amelyek átfolytak szívünkön.
***
Miféle állandóság,
csodálkoztál, sehol se látom,
hát lehet állandó a férfi,
és lehet-e a nő?
Az esőt is szárazság követi,
a forróságot is fagy.
Kétkedtél.
Hát elfeledted a tájat?
Napsütésben is, esőben is
táj.
És az ég?
Mit számít neki a felhő?
Állandóság van a
változásban.
Az a fajta hűség, ami a
fában
a rügytől, virágtól a
termésig és azután is,
amikor a termés már lehullt
a földre,
akkor is benne van a fa.
Úgy viseljük
állandóságunkat,
mint gyertya a lángját.
Változunk és fogyunk,
de a láng csak velünk együtt
lobban el.
***
Csatatérnek is elképzelheted
a szerelmet;
a férfiak fegyvert viselnek,
a nők vértet.
Csendesen lépnek, szavak és
tekintetek
lombjával álcázzák magukat,
de végül egy jól irányzott
csapás
meghozza a hódoltságot…
Azt képzelheted,
hogy a férfi és a nő
valamikor elvesztett
valami rendkívül becses
értéket,
de erre csak akkor ébrednek
rá,
amikor találkoznak, és akkor
egyszerre nyújtják ki
kezüket
a becses ajándék után.
Valami nagyon becseset
vesztettünk el
már gyerekkorunkban,
és életünk maradékát
azzal töltjük,
hogy mohón és állhatatosan
nyújtogatjuk utána kezünket.
***
Miben hasonlít a villám a
nappali világosságra?
A tűzvésznek is, a
ragyogásnak is megvan a maga ideje,
de a boldogságnak nem az,
hogy megperzselődünk.
Milyen szép ez, mondtad.
És azt is mondtad:
Szerelmet? Csak olyat, mint
a villám.
Örökké türelmetlenül nem is
vetted észre,
hogy eljött a boldogságod,
és te elmulasztottad.
Észrevétlenül, napról napra
mélyítette alapjait,
napról napra, évről évre.
A boldogságnak is kell
idő...
Annál a földhalomnál, amely
mellett
az életen át rohanva
eljutottál,
mély forrásból ihattál
volna.
De te csak földet láttál.
És sarat.
És hajszoltad tovább
szomjúságod...
***
A szerelemről szóló sima
szavak könnyen folynak,
mindig vevőre találnak
csábítóan csomagolva,
csábítóan meztelenül,
jó vadászterületként a
kalmároknak,
akik gyorsan akarnak pénzt
keresni.
A sima szavak simán gurulnak
egyik embertől a másikig,
simogatják az ujjakat és az
ajkakat.
Adj nekem inkább kemény
szócserepet,
amely nem aladó;
megkapaszkodunk benne,
és tartani fogjuk magunkat,
megsebzett ujjakkal,
de együtt.
***
Áthaladunk az időn, nem
tehetünk egyebet,
hangtalanul kinyíllik
előttünk.
Átléptük gyermekkorunk
küszöbét,
kamaszkorunk küszöbét,
felnőttkorunk küszöbét,
és vannak,
akik még beszélni mernek
határtalan szabadságról,
a szerelem
határtalanságáról.
Csak a boldogtalanok,
vagy akik nem tudnak
szeretni,
osztják a szerelmet
határtalanra és szűkre.
Aki a szerelem sodrában áll,
nem gondolkozik
elnyerhető határtalanságról.
Az a két ember, aki szereti
egymást,
önmagában érzi a
határtalanságot,
a szűk világ
rajtuk kívül fekszik.
***
Lármában, zajban minden
jelentéktelennek tetszhet.
Ami nem okoz lármát,
de ami kitart, hallgatva
tart ki:
a föld, a sziklák, a tavak…
Lármára csak az van ítélve,
ami gyorsan múlik,
a lárma talán egyik
lehetősége
az időn vett győzelemnek.
Add ide a kezed, szerelmem,
megkíséreljük csendben
utánozni
a földet, a sziklákat, a
tavakat…