ÉLETSORSOK:

APA és FIA

SZERVÁTIUSZ JENŐ ÉS SZERVÁTIUSZ TIBOR

Kolozsvár már hírt adott Európának, amikor a két testvér, György és Márton 1373-ban, megelőzve az itáliai mestereket, bronzba öntötte Szent György lovon ülő alakját.

Hasonló jelentőségű az a tény, hogy Szervátiusz Jenő és a fia, Tibor közel 600 évvel később hasonló hírnevet hoztak Erdélynek.

Szervátiusz Jenő,

az egyik legnagyobb erdélyi szobrász 112 éve, 1903-ban született .

Esetében igaz a nomen est omen mondás: latin eredetű neve szolgálattevőt jelent, s a magyarságnak, a művészetnek tett szolgálat végigkísérte egész életét.

Kolozsvárott látta meg a napvilágot bognár családban, egy ideig ő is kerékgyártóként kereste kenyerét. Első, 21 évesen fából faragott szobrát ösztöndíjjal jutalmazták. Előbb egy helyi szobrásznál tanulhatott, majd kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. A francia fővárosban sokféle hatás érte, az ókori művészet mellett a modern izmusokra - futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus - is rácsodálkozhatott. Az ösztönös, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága így tudatos elemekkel társult, s egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége. Megerősödött benne, hogy az egyetlen ihlető eleme a szülőföld népének világa és annak rusztikus formája lehet.

1927-ben édesanyja betegsége miatt kellett hazatérnie Kolozsvárra, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Első alkalommal 1929-ben a bukaresti szalon tavaszi tárlatán állított ki, Barátom című szobra kitüntetést kapott. Szervátiusz négy évvel később rendezte első önálló tárlatát Kolozsvárott, s elindította szabadiskoláját. Budapesten 1937-ben már sikerrel mutatkozott be.

Az 1930-as évek végén érdeklődése immár vállalt tudatossággal a népi témák, az erdélyi falvak világa felé fordult. Bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon és Csíksomlyón.

1941 és 1943 között a Csíksomlyói KALOT Népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette. A második világháború negyedik évében besorozták, ahol hamarosan hadifogságba esett. Fogolyként az észak-német tengerpartig szinte gyalogosan tette meg az utat. A „nyugati hadtest” mindennapjainak gyötrő életét élte, itt ismerkedett meg az akkor kamaszkorú Székely Jánossal, a későbbi költő-filozófussal. Atyai barátja és példaképe lett a fiatalembernek, ihletője Az egy láda agyag című későbbi versnek. A hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.

Pályafutása az 50-es években megbicsaklott, rövid időre még kedvenc anyagától, a fától is eltávolodott, de hamarosan ráébredt, hogy nem térhet el az egyszer már megtalált plasztikai nyelvezetétől. A kisebbségi művész számára a diktatúra szorításának átmeneti enyhülése idején helyzete könnyebb lett.

1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, érdemes művész címet és állami díjat kapott. Élete utolsó éveiben egyre több időt töltött fiánál Budapesten, de hivatalosan soha el nem hagyta szülőföldjét, Erdélyt. 1983. szeptember 15-én, 81. évében Budapesten hunyt el.

Örök álmát a Farkasréti temetőben, a tehetségét továbbörökítő fia által készített síremléke alatt alussza.

Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával, Szervátiusz Tiborral együtt faragott Tamási Áron-síremlék, mely Farkaslakán látható.

A Pápán felállított Jókai-emlékkő szintén az ő műhelyéből került ki.

A Cantata Profana című nagyhatású fa domborművét, amely Budapesten tekinthető meg Bartók Béla zeneműve, ill. a magyar mondavilág ihlette.

Számos kortársa alakját, arcát megidézte vésője, de a történelem nagyjai is életre keltek keze nyomán.

Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike (Körösi Csoma Sándortól kezdve számos síremlékig) a mély fájdalom kifejezőjévé vált. Szervátiusz Jenő maga így vallott erről:

"Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) - mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam."

Szervátiusz Jenő múzeumát 1996-ban avatták fel a kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán, 2003-ban posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.

Fia, a Kossuth-díjas szobrász Szervátiusz Tibor édesapja születésének 100. évfordulója alkalmából hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda.

* * *

Szervátiusz Tibor

1930. július 26-án szintén Kolozsvárott látta meg a napvilágot, és szobrász édesapjával, a legendás nevezetességű Szervátiusz Jenővel együtt hasonló szobrászi tettet véglegesítettek, mint magyar reneszansznyitó elődeik. Hajdan két testvér, most két nemzedék, apa és fiú varázsolta újra Európává Erdélyt és Hungariát. Többször hangoztatta, hangoztatja Szervátiusz Tibor, hogy ő magyar anyanyelvű szobrászatot szeretne létrehozni. Létezhet ilyen cél, s ha igen, ő megteremtette ezt az érzéseinkre, sorsunkra hangolt szobrászi magaslatot? Kettős igen a válasz. Népi típusokat hívott plasztikai formákba, figyelte és szobrokká alakította a történelem érverését, asszonyaink anyákká magasztosuló szépségét, a mozdulatokban is fellelhető eurázsiai örökséget.

Távol áll tőle minden művészkedés, ő Kolozsvárott a szobrászati akadémián mesterséget tanult. Állhatatosan, kemény szívóssággal. Nem pazarolja, művekre összpontosítja az időt. Ismeri, szereti az anyagot. Engedelmeskedik neki a bodza, a szil, a gyertyán és az eperfa, megadja magát szobornak, mert a mester megküzd ezért becsülettel. Szövetségese a homokkő, az andezit, a márvány, a bronz és a vas. Szervátiusz Tibor eszméket, felismeréseket, áhítatot, megrendüléseket közvetít általuk.

Művészete korszerű és magyar. Izsó Miklós, Fadrusz János és Medgyessy Ferenc, s még előbbről a Kolozsvári testvérek: Márton és György folytatása. Ugyanaz a lelkület, ugyanaz a minőség, ugyanaz az elhatározás... „

„Az, hogy elűzték szülőföldjéről, Erdélyből, kincses Kolozsvárról nem az első, de a legnagyobb megpróbáltatása életének. Az első a szülei válása volt, majd a mellőzések, üldözések, s végül szülőföldjéről Magyarországra érkezett, de ez sem lett igazi édes hazája. Kisebbségi sors ott is, itt is, miközben ő mindvégig izzó magyarságot igényelt, igényel. Szervátiusz Tibor több mint egy ember, több mint egy szobrász: ő Erdély, nem is az, ami volt, nem is az, ami van, hanem ami lesz: az örök Erdély. Ezt vállalta szomorúsággal, szilárd erővel, szívóssággal, méltóságteljesen: a holnapreménységű eszményt…”

„Szervátiusz Tibor arra vállalkozott már művészi magára találása pillanatában, hogy megteremtse a magyar anyanyelvű plasztikát, s állandó vágya, hogy újjáteremtse a nemzeti szobrászatot. Ebből adódik, hogy a XX. század magyar karakter testesítő személyiségeit sűrítette arcmássá: Adyt, Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsőt, Bartókot.

Mindezt kozmikus összefüggésben, hiszen alkotásai egybefűzik ég és föld látóhatárát. Ő úgy magyar, úgy nemzeti, úgy erdélyi, hogy a világot kozmikus egységében akarja, tudja látni és értelmezni. Szervátiusz Tibor nem túloz, a lényegre összpontosít, alapmegállapítása: ”mindenki annyit lát egy műben, amennyi saját lelkében van.”…

„A mosoly művészetének sorshiánya, természete igényelné, de élete nagyon ritkán, csak egyes madonnák tekintetében engedélyezi, akkor is csak nyolcad törtséggel csupán - a teljesség száműzésével. A valóság sziklafala szab gátat az eufóriának - innen, hogy művészete merő dráma -, többször idézett, ismételt, árnyalt Krisztusában Erdély testesül. A fájdalom a Dózsa, a Megváltó, a Krisztusok, a Petőfik, a pieták legkisebb közös többszöröse. E rokonságban érzékeny árnyalat, hogy a kolozsvári pieta drámaibb, mint a nagymarosi.

A carrarai márványból mintázott Hídoltalmazó Boldogasszony arcán már-már születik a mosoly - a kínból keletkezett öröm.

A pieta valóságkörében Szervátiusz Tibor több felismerést tár fel. A nagymarosi pietában azt, hogy a halál nem végleges, van feltámadás,. a kolozsvári változatban azt, hogy „mindannyian Erdélyben ismert falusi emberek vonásait őrzik. ”Azt a szobrászi szépséggel teremtett igazságot, hogy a csángó madonna ősibb kultúra, mint a kalotaszegi.” …

„Nőalakjai, ha lehet még erőteljesebbek a férfiaknál. Hordozzák a jóságot, a holnapot, a megnyugvást, a harmóniát. Törékenységükben ők a legerősebbek, gömbölyded teljességükkel építik a jövőt, Szervátiusz madonnái egyetemesek, mint Illyés Gulya versének készülődő édesanyja, aki Szekszárd felé utazik a nyugalom, a béke csöndes és szótlanságában oly fenséges gazdájaként…”

…” Ábrázolásai értelmezések: - Kós Károly Erdély oszlopa, az Ady arc titokzatossággal telített, a homlok ritmikus redőzése az óceáni lélek hullámmozgása, tágra nyílt szemeiben „álcás sirály” lobog. Nem elégedhet meg az anatómiai pontossággal, Szervátiusz Tibor érzi, tudja, követeli önmagától, hogy ne arcot, sokkal inkább sorsot ábrázoljon. Mindazonáltal igen választékos a formálás változataiban, ahogy azt a modell és a jelenvaló társadalmi igénye meghatározza. Sokrétűen szabatos, összetett hűsége megindító az anatómia és a közösség törvényeit illetően. Ráncok, repedések jelennek meg a szobor Németh László arcán - súlyos töprengései, a magányos emésztődés, amely a gondolat eredményeként immár a mi győzelmünk ….”

„…Szervátiusz Tibor mértékei - Bartók leginkább, szobrásznak egy muzsikus. A művészeti ágak eltérése nem okoz gondot szellemiségük találkozásában, a minőség és szellemiség titokzatosan valóságos kézfogásában. A szervátiuszi Bartók-fej simított tisztasága a csönd aszkézisét sugallja, a személy személytelenítésében a „népi maszkok” tiszta forrása, ahogy a szobrász szavakkal is érzékelteti a véső munkájának teljességét: „Sugárzó, fehér éterikus fejében a két szem ürege sötétlik, hangsúlyozván a belső feszültséget. ”Az izzófehér mészkő és a gondolat, a nemes anyag és a felsőfokú lélek egybevágó találkozása a szobor, a gondolkodás útja és a szépség végeredménye…”

„Szervátiusz Tibor modelljei összetett eszmények, Dózsa alakjában Krisztus is szenved, diadalmaskodik, a művészet a kibontakozáshoz hozzájárulás. Ezt a komplexitást jelzik a szobrász szavai is: „S így kínoztam, kalapáltam, ütöttem én az anyagot, s mire elkészültem vele, úgy éreztem, kicsit le is győztem a gonoszt”. …

„…Mint mindenkinek, Szervátiusz Tibornak sem sikerült minden monumentális terve. A budai várba elképzelt 1848-as emlékművéből nem született nemzeti emlékhely, és nem valósult meg a leonardói nagy koncepciója, amelyben „a Dunán átívelt volna a Hadak útja acélból, fölötte a Szent Korona pontos aranyozott mása”. Hamvába hullt ez az álom, nem az első a világon. Michelangelo se tudta megvalósítani II. Gyula pápáról mintázott szoborcsoportját, megfojtotta az emberi irigység. Szervátiusz Tibor sorsa is ez, de a vereségben mégis övé a pálma: a létrejött alkotások győzelme. Egyik szobor kezdeményezi a következőt, Szervátiusz munkássága is szerves, szünet nélküli teremtő tevékenység, ahol minden opus összefügg egymással, egység a határtalanságban.

Szervátiusz Tibor az összmagyar nép szobrásza, szózatként ismerik fel Moldvában, Székelyföldön, Budapesten és Párizsban szoborrá nemesült faoszlopainak, fémvázainak, égetett tölgyeinek, robusztus és kecses íveit, mozdulatukban az együttérzést és a gondolatot. Ő nemcsak tizenöt millió magyar, hanem az univerzális emberiség szobrásza is. Művészete azért maradandó érték, mert a magyar szobrászat és népművészet éltető hagyományait lendíti korszerű eszközökkel és technikával, egyszemélyes törvényeivel előre és magasra. Értelmezi és bővíti a magyar sorsközösség szobrászattá sűríthető távlatait. Kifogástalan lelkiismeretességgel végzi ezt a szolgálatot, olyan formarenddel, mely képességeit számba véve küzdelemmel kivívott felsőfok, az adott időben, az adott térben, az adott személyiségre vonatkozóan optimális tökély. Ezentúl a haza óvása, a jövő felelős féltése, a haza szeretete. Ennél is több. A magyarság fáradhatatlan építése kemény, határozott és összetett emberséggel. Szobrokkal.”

/Losonci Miklós nyomán - ZE /