SZEMLÉLŐDŐK

A mai ember egyik legmeghatározóbb élettevékenysége a szemlélődés. Életünk nagy részét ez a foglalatosság tölti ki. Mintegy cselekvés-pótló tevékenység számunkra. Nem kívánunk részt venni az élet eseményeiben – szinte nem is akarunk élni -, mert az kockázattal jár. Megsérülhetünk – testileg és lelkileg is -, így inkább úgy éljük az életünket, hogy mások életét, cselekvéseit szemléljük, és büntetlenül átéljük a szenvedés látszatát, a sérülés gondolatát, sőt, magát a halált is. Ezért járunk football-mecsre – ahelyett, hogy magunk rúgnánk a bőrt -, járunk moziba, nézzük a tévét, utazunk az internet segítségével, mert így bár átéljük az élményt, de nem kockáztatunk semmit. Kényelmes megoldás ez mindenképpen, csak éppen semmi köze a valódi élethez.

Annak idején Krisztus golgotai útján is nagyon sok szemlélődő ember vett részt. Izgalmas dolog volt már akkor is egy nyilvános kivégzés. Mi lenne, ha én vinném a keresztet? Mit tesz az elítélt, amikor keresztre verik hatalmas szögekkel? Borzongató érzés, de milyen jó, hogy nem én vagyok ott.

Egy ilyen szemlélődő ember volt a sok közül Czirénei Simon is. Éppen csak belecsöppent az eseményekbe, és ha már ott volt, szemlélődött.

Aztán egyszer csak - mielőtt igazán észbe kapott volna – már a vállán is volt Krisztus keresztje, vagyis akarata ellenére a szemlélődőből aktív cselekvővé vált, részese lett az eseményeknek. Ezáltal közelebb került Krisztushoz, és kénytelen-kelletlen hordoznia kellett annak keresztjét. És ez a Krisztus-közelség felnyitotta a szemét; olyasmit látott meg, amit a szemlélődés távolából soha nem látott volna meg: a vállalt élet méltóságát. És mire a Golgota hegyére értek Czirénei Simon már nem ugyanaz az ember volt, mint aki egy órával azelőtt ott szemlélődött az utca szélén. Krisztus közelségének megtapasztalása új emberré változtatta.

De szemlélődni nemcsak kivülállóként lehet, lehet szemlélődni – mondhatnák úgy is – az események szereplőiként is.

A Golgotán keresztre feszítettek ugyanakkor két latort is, akik valóságosan is megélték mindazt, amit Jézus is elszenvedni kényszerült. Ez a két lator eleve Jézus közelében volt, de nem látta, amit látnia kellett volna. „Egyenlőek vagyunk – gondolták joggal – hisz’ vele is azt teszik, amit velünk, tehát Ő is ugyanolyan, mint mi.” Még gúnyolták is, amiért szótlanul tűrte, hogy meggyalázzák.

Aztán történik valami, ami megdöbbenést kelt még az egyik latorban is. Jézus megszólal, és imádkozik: „Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” És ekkor ennek a bűnöző embernek a már szinte teljesen kiégett lelkében zavar támad: „Mi van, miről beszél ez? Megbocsátani az ellenünk vétkezőknek?” Elméje nem tudja feldolgozni ezt az őrült ellentmondást – ma úgy mondanánk: nem így szocializálódott. De valamit megérez a szomszéd keresztfán függő elítélt emberi/isteni nagyságából, és rádöbben a saját lénye jelentéktelenségére, arra, hogy dehogyis egyformák ők. És ha az utolsó percben is, de a krisztusi közelség hatása immár minőségi átalakulást hoz ennek az embernek az életében, aminek eredményeképpen ő maga is krisztusi emberré változik. (A másik lator viselkedése arra a jó példa, hogy Jézus közelében sem válik mindenki krisztusi emberré.)

Az idén is közeledik húsvét. Kérdés, hogy szemlélődő részesei leszünk-e a nagypénteki és a húsvéti eseményeknek, vagy megérint bennünket – akarva-akaratlanul is - a feltámadás megújító szellemisége, aminek hatására olyan emberré válhatunk, akiről már messziről sugárzik a krisztusi közelség, a vállalt élet méltósága?

Ez az idei húsvét alapvető kérdése mindannyiunk számára.

Áldott ünnepeket!

/PPL/