„CUM  DEO  PRO  PATRIA  ET  LIBERTATE!”

280 ÉVE HUNYT EL A NAGYSÁGOS FEJEDELEM

ii. RÁKÓCZI FERENC

„Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh, Rákóczi, kinek emlékére

Lángolunk, és sírva fakadunk!”

* * *

„Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe

S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,

S másvilági hangon lelkesítve,

Erősíts meg seregünk szívét!”

/Petőfi Sándor: Rákóczi/

1703. június 9-én borongós, csatakos alkonyatban egy napbarnított, sudár, fiatal férfi indul a magyar határhágók felé. A talpig feketébe öltözött ifjút, aki lengyelországi bujdosásában egy rabigában nyögő ország népének szabadítására szánta fel magát, csak néhány veresköpenyes podóliai darabont s lovastestőr kíséri. Majd száz mérföldet haladt már nyugatnak, mikor baljós hírt hall: odatúl, a máramarosi hegyek között, a zászlai alatt felkelt néphadat széjjelverték. Szinte repülni szeretne, hogy segítse és bátorítsa szorultságba jutott híveit, de váratlan akadályok tornyosulnak eléje, s ötödnap reggelen egy Beszkid-aljai falucskában pihenőre kényszerül. Órákon át türelmetlenül várakozik, ám a hírvivőknek - akiket a szétszóratás után összegyűjtött felkelőkért küldött – sehol, semmi nyoma. Végre déltájban nyüzsgő tömeg bukkan fel a Vereckei-szoros sziklatorkolatánál. A dalia szeme felcsillan, s míg a mintegy félezernyi jobbágysereg, egy délceg, kardos-puskás parasztember vezetésével aláereszkedik a lejtőn, ő kísérőivel eléjük siet. A bocskoros, darócos, hátibőrös szegénynép szinte földbe gyökerező lábbal torpan meg, s kétkedve bámul a szembejövő ifjúra. Csak mikor az – kerecsentollas süvegét levéve – végigsimít széltől kócolt gesztenye-fürtjein, s szóra nyíló ajkán őszintén, forrón tör fel a haza iránti buzgalom és a nép szeretete, akkor hiszik el valamennyien, hogy valóban a hazahívott, hazavárt Rákóczi Ferenc áll előttük. Akinek puskája van, szilaj örömében a levegőbe puffogtatja, mások kaszájukat, lándzsájukat, furkósbotjukat rázzák, s mint a forgószél, kavarog a völgyben az ujjongó lelkesedés. Az ifjú vezér mély elfogódottsággal hallgatja, amint a szabadságharcot elindító első kurucok hűséget fogadnak a közös küzdelemre – fejük fennálltáig, életük fogytáig…

1703 májusában a Tiszaháton röppentek magasba Rákóczi lobogói. És 1711 kegyetlen tavaszán, a majtényi síkon, törötten lehanyatlottak… Micsoda nyolc esztendő!

Mikor a „szabadság vezére” a Beszkidek alá érkezik, a breznai kiáltvány emberséges szavainak híre régen megelőzte. Jobbágyai kenyérrel, hússal, éléssel sietnek hozzá, táborába állanak, és soha el nem hagyják. Magyarok, kárpátukránok, szlovákok, románok – protestánsok, katolikusok, óhitűek: mint áradt folyam özönlik lobogói alá a nép. Áprilisban 70 talpas bujkált a beregi erdőkben, májusban 700 bontja a zászlót, júniusban 7000 száll a Tiszántúlra, ezrek száguldanak végig a Duna-Tisza közén, ezrek robognak elő Bercsényivel a Felvidéken, s mikor az év végére a Dunántúl és Erdély kivételével az egész magyar hazából kiverték a labancot, 70 000 kuruc követi Rákóczit.

1705-ben, a szécsényi gyűlésen az ország szövetkezett rendjei Rákóczit Magyarország vezérlő fejedelmévé választják. Felszabadul a Dunántúl, a következő évben Erdély, és Rákóczi a gyulafehérvári gyűlésen ősei fejedelmi székét is elfoglalja.

1707 májusában az ónodi országgyűlésen leszámolnak a megalkuvókkal, kimondják a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország teljes függetlenségét. Nagy Péter, orosz cár, mint egyenrangú uralkodóval lép Rákóczival szövetségre, s felajánlja segítségét.

De a szabadságharc egén már terhes felhők tornyosulnak. A Habsburgok győznek a nyugati hadszíntéren, s egyre nagyobb csapatokat vetnek át Magyarországra. 1707 végén a jobbágyfogdosó nemesek és egymásra acsarkodó mágnás-tábornokok elvesztik Erdélyt. 1708 augusztusában, a végzetes trencséni ütközet hevében sebbe esik a vakmerőségig bátor fejedelem, s ha hirtelen elterjedt halálhíre hamisnak is bizonyul – a szabadságharc végnapjai rohamosan közelednek. A kuruchatalom egyre szűkebb területre szorul, 1710 telén a kurucok már csak ott tudják megvetni lábukat, ahonnan nyolc éve Esze Tamás talpasai megindultak.

A császár követei ranggal, vagyonnal és teljes biztonsággal kecsegtetik Rákóczit, ha meghódol, de ő fogadott hűségétől nem áll el. Ám míg túl a határon segélyhadakról tárgyal, labancokkal cimboráló tábornoka, Károlyi Sándor – tilalma ellenére – letéteti a fegyvert, és megköti a császárral a szatmári békét…

Rákóczi Ferenc harmincöt esztendős, mikor szánkójával keletnek tartva, a felvert hófellegen át utolszor tűnik szemébe a hazai határ. De szikrázó bizakodása még nem hamvad el. A szatmári békekötés után sem hajt fejet a Habsburgoknak, pedig visszakaphatná vagyonát, jószágát, rangját, s mérhetetlen vagyon uraként élhetné világát. Nem áll be tányérnyalónak a bécsi udvarba, mint sok mondvacsinált kuruc. Rákóczi csak a szabadság és függetlenség zászlai alatt akar visszatérni hazájába.

Újra meg újra próbálkozik a kurucküzdelmek feltámasztásával. Lengyelországból Párizsba, onnan Törökországba hajózik – de tervei a világpolitika sodrában sorra elmerülnek, minden álma szertefoszlik. A messze Márvány-tenger partján, a bujdosók hűséges kis táborában, Rodostón tölti élete utolsó másfél évtizedét. Itt éri a halál 1735. április 8-án, azaz idén 280 éve.

Hadai elszéledtek, hatalma elszállt, erőtlen száműzött – de nevének hallatára felrettennek rablott földjeiken az idegen hódítók s az áruló urak. És a neve reménység is, amely még sokáig világít az eltiport ország népére boruló éjszakában. A sanyargatottak, elnyomottak a kurucvilágot idézik, őbenne bíznak, őt várják vissza. Várják még akkor is, amikor teste már régen a török föld hantjai alatt enyészik…

(A hálás nemzet 1906-ban hazahozatja hamvait, és a leghűségesebb kuruc város templomában, a kassai dómban helyezik örök nyugalomra. Nyughelye ma is zarándokhely minden, - a szabadságot szerető - magyar ember számára.)

Emlékét nem fakítják a múló századok. Ha a Kárpát-medencében, magyarföldön a szabadság kürtje harsan, mindig benne zendül Rákóczi riadója - 280 esztendő távlatából - még ma is.

/PPL/