ÖT KENYÉR ÉS KÉT HAL

Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.

Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.

– Mit akarsz? – kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.

– Oda nézz... – mutatott előre izgatottan Berekiás –, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizenkettedik kosárral!

– Jól teszik... – morogta egykedvűen Hebron –, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darab sem.

– Hebron, barátom... – meredt rá Berekiás –, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal, és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. És, hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő!

– Meglehet... – mondta Hebron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá, és úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva:

– Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti...

– Mással... – Hebron felült, bambán bámult a másikra. – Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?

Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte Hebron köntösét.

– Hány köntösöd van Hebron?

– Hát... ez a viseltes... Meg otthon egy tisztább...

– Na látod, én sem mondhatok többet... És sarud?

Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, minta röstellné.

– Ne röstelld, barátom – mondta Berekiás –, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból...

– Mit zagyválsz itt össze-vissza? – fakadt ki Hebron dühösen. – Csak jártatod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen...

– Még nem vagyunk... – mondta Berekiás –, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.

Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.

– Úgy igaz – mondta Eliud, a vízhordó –, nagy hatalma van... Azt mondom én is, tegyük királlyá és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot...

– Bölcsen szólottatok – helyeselt Gazzám, a birkapásztor. – Menjünk, győzzük meg erről a népet...!

És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.

Aztán, mint hömpölygő áradat megindultak Jézus felé.

A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:

– Rabbóni – mondta –, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk. Csak az éhünk csillapodott kissé.

– Igen, az éhetek... – mondta Jézus, és szelíd szomorúsággal nézett a halászra. – Mit akarnál még jó ember?

– Azt, hogy légy királyunkká, óh rabbóni – kiáltotta Berekiás –, és vedd el nyomorúságunkat is!

Intett, mire a sokaság térdre borult, és egy emberként kiáltotta utána ezt.

– Nézd – rántotta szét ekkor a köntösét Berekiás –, milyen viseltes, milyen kopott. Adj nekem új köntösöket, és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. És mert halász vagyok, tedd, hogy fogjak sokszor annyi halat, mint eddig.

– Hallgasd meg az én kérésem is – csúszott közelebb Hebron –, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. A kezem eldurvult már az agyag gyúrásában, a derekam fáj a görnyedéstől, és kisebesedik a lábam a sok talpalástól, míg néhány korsót el tudok adni. Hátralévő éveimet aranyozd be kissé, hogy gondtalanul élhessek, mint a gazdagok.

– Akkor mit mondjak én – kiáltotta Eliud –, a vízhordónál nincs nyomorultabb. Még a kutyákat is irigylem olykor, akik teher nélkül szaladgálnak.

Az emberek egymás szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká, és tegye gazdaggá őket.

„Adj ruhákat, lakhassunk jól naponta, bor is kerüljön!”

„Agyagtálból ettem eddig, egyem ezentúl ezüstből, mint a gazdagok!”

„Tíz birkám van, legyen tízszer annyi!”

„Új házat adj a régi helyett, erős kövekből, díszeset!”

„A szőlőm teremjen ötször egy évben, a borom édes legyen, mint a nektár!”

És így tovább, őrjöngve kiáltozták kívánságaikat a mozdulatlanul álló Jézus felé. Arcukat kiszínesítette az elképzelt gazdagság, gondolatban távol kerültek mindattól, ami valóságos és ami otthon körülfogta őket.

– Óh, nagy király – kiáltozták – tekints reánk, nyomorultakra, vedd el szegénységünket, és mi hódolunk neked!

Jézus szemében ekkor a harag fénye villant, és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Majd fekete felhők tódultak össze, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Az emberek megpróbáltak védett helyekre menekülni, vagy csak köntösüket húzták fejükre a csapkodó viharban, és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák.

És amikor ismét kisütött a nap, már hiába keresték Jézust és az ő tanítványait, nem látták őket. Csak a tizenkét kosarat, bennük az átázott kenyérdarabokkal.

/Tóth-Máthé Miklós/