Székely János
EGY LÁDA AGYAG

/Szervátiusz Jenőnek,

egykori hadifogolytársamnak,
első és utolsó mesteremnek/

Gondolsz-e néha vissza

A rossz lidércnyomásra?
Tűnődsz-e? Én a múltból
Ma sem vigyázok másra!
Emlékszel még a tájra,
Amelynek bokra sem volt,
S csak egy szökött az égre:
A kétszeres szögesdrót?!

I.

El-elnéztük gyakorta
A vörhenyes napot.
Madárként ült az égen,
Kotolt és hallgatott.
És mint a szürke hályog,
Feszült fölénk az éj.
És ránk hunyorgott olykor,
Akár a kis hülyék.
Jaj, iszonyú a vaknak:
Rá sírok éje hull.
Jaj, iszonyúbb a rabnak:
Rá börtönéj borul.
De két tenyérnyi kékség
Betölti még szegényt.
Mi nyomorúbbak voltunk:
Utáltuk már a fényt!

...És szánakozva néztük
A földet, mint vacog.
Szőrét hullatta, vedlett,
Akár az állatok.
Szél vásta gyatra bőrét,
S ha végül is kimarta:
Homok szakadt belőle,
Mint rongy alól a vatta.

Homok, homok, középig!
És homok szállt felette!
És kedvünk egy darabját
Naponta eltemette.
(Mert ez a Glóbus kérge,
És magvából a minta.)
Homok rakódott lassan
Mogorva csontjainkba.
Homok pergett hajunkba,
Hogy őszülőnek lássék,
Homok hullt ételünkbe,
Hogy rossz fogunk levássék,
Homok szitált szemünkbe,
Hogy fényeit lemarja,
Nyakig homokban vágytunk
Az otthoni agyagra.

II.

A nedves, rőt agyagra,
Mely zsírosan tapad;
Amely nyüszítve kushad
A döngölök alatt,
És egyszer torz, iszamlós
Alakzat kél belőle,
De máskor nyersen izzik,
Akár a farkas szőre.

Szivály agyagra vágytunk,
Mely minden formát felvesz,
Mit kezünk félve sejt, és
Mit agyunk tudva tervez
Oly hűn, ahogy csak ember
Láthatja a világot...
És oly tisztán, ahogy csak
Kölyökkorában látott.

Szivály agyagra vágytunk,
Agyagra, nem nagyobbra,
Mint akár a legapróbb,
Juhocskák szem golyója,
Mint amennyit egy fecske
Csőrében elviszen,
Oly bolondos kicsinyre,
De nem volt annyi sem.

III.

Én nem tudom, hogy akkor,
Mit tettél, merre ástál,
Én nem tudom, hogy merre,
Milyen mélységre szálltál,
De sárra leltél végül
A homoktengeren.
Ahol teremtő kéz van,
A sár is megterem.

Igaz, csupán egy láda
Agyag volt, szürke, hitvány.
De elég, hogy ocsúdjon
A mester és tanítvány!
Felraktuk hát a szobrot,
Amekkorára tellett.
Mindent beléje gyúrtunk,
Mi csak szívünkben rejlett:
A bánatot, mely sorvaszt,
A keservet, mely éget,
A hosszú rettegésből
Kimentett emberséget;
A reményt, amely sarkallt,
De cserbenhagyott folyvást:
A jobb idők reményét,
Az emberi mosolygást.

S ha híja volt a fejnek,
Nem jutva sár elég,
Lehántottuk alulról
Ennen fölöslegét,
Mígnem, akár az álmunk,
Olyanná lett egészen.
Mígnem előttünk állott
Megszólalásra készen.

IV.

És akkor – hova, merre?
Kivé legyünk tovább?
Nem volt még annál szörnyebb,
Szörnyebb és ostobább!
Mert az teszi az embert,
Hogy alkot emberül,
És többre, jobbra vágyik,
Betelhetetlenül,

Mert az teszi az embert,
Hogy szomjazik az újra,
Amely ha már elérte
Új titkot szül, s újulva
Csábítja, szólogatja
A hűvös ég alatt.
Vártunk az újra – csakhogy
Ismét nem volt agyag.

Nem volt agyag! Szobor volt!
Meredten és hibátlan
Dölyfölt a tiszta Forma
Bevégzett szigorában.
Szívünk szakadt gyümölcse:
Ott állt az ablak mellett.
Bevégzett tett: lebírta
Az eljövendő tettet.

V.

És akkor, egyik reggel,
Hogy fölmerült a nap
A végtelen homokból,
S a ferde sugarak
Vörös pászmákká fagytak
A szálló porban, s tiltott
Agyagunk szürke tömbje
Hatalmasan felizzott,
S hogy eleven zsarátja
Versenyre kelt a nappal:
Eléje álltunk ketten
Szorongó áhítattal,
És kést emeltünk rája,
És felszabtuk a testét,
Lerombolván a múltat
Az eljövendő tettért.

Felszabtuk gyermekünket
(Mert az volt), és begyúrva
Újat formáltunk, s azt is
Szétvágtuk újra s újra.
Gyilkoltunk, hogy teremtsünk,
És pörgetett a láz,
És hajszolt a teremtés,
És bénított a gyász.
Emlékszem még egy szemre
(Soká őriztem épen):
Felismerem gyakorta
Szerelmesem szemében.
Emlékezem még egy torzó
Viharzó hajzatára:
Arról ismertem később
Szerelmesem hajára.
S egy homlokra: nem láttam
Hasonlót még soha:
De tán olyan lesz egykor
Utódom homloka.

Jaj, mennyi tiszta sejtés
És mennyi jó tudás!
Jaj, mennyi termő szándék
És mennyi álmodás,
És mennyi öröm hullt szét
És mennyi tiszta bánat,
Még megérett szívünkben
A tudás (és alázat),
Hogy is vagyunk mi, élők,
Menvén az ég alatt:
Minden kincsünk a földön
Egy láda rőt agyag.
Ezt gyúrjuk újra s újra,
És formáljuk felesleg,
Hogy közelébe jussunk
Ama Tökéletesnek.
Ezt romboljuk és gyúrjuk,
És mutatjuk, hogy lássák,
Míg végül ezt a láda
Göröngyöt is elássák,
És nem marad nyomunkban
Csak végtelen igyekvés,
A teljes élet vágya,
Az örök újrakezdés,
Néhány korán lerontott
Szobor, s a föld alatt
Növények humuszául
Egy láda rőt agyag.
Hogy ez a láda rög, mely
A mélybe száll velünk
Széthulló, puszta testünk,
Egyetlen életünk.