Székely János

ARDZSUNA KÉRDEZ

 A Pánduk itt, a Kuruk túlfelől – a két sereg már csatarendben állott.

Már fogyni készült közöttük az űr, már ideges szél rázta a világot.

Egy férfi állt a harcmezőn, hogy a világtörvénynek dönteni segítsen.

Négy hóka csődör húzta szekerét, kocsihajtója Krisna volt, az isten.

Egy férfi állt a férfiak között nyugalmasan és mélyen és csodásan.

Nem rettegett és nem gyűlölködött: súlyossá, naggyá nőtt a bujdosásban.

Tizennégy éve erjedt már a harc, tizennégy évig várt az alkalom.

Nézte a férfi véreit ezen, és véreit a másik oldalon.

És szólt: Jaj, Krisna, mit tegyek?

Most, hogy már nincsen visszaút,

Merő gazságnak érzem ezt

A tudva szított háborút.

Már nem tudom, mivégre kell

Testvér a testvért meggyalázza,

Hisz bárki győz és bárki hull,

Övé lesz mindenképp a gyásza.

Nézd, Bhismat látom túlfelől

S Karnát és többi véreinket.

Mind bölcs és tiszta férfiak,

S most meg kell majd gyilkolnom mindet.

Miért? Ugyan mit nyerhetek?

Hatalmat – ezt beszélik folyton.

De hát mit ér a hatalom,

Ha nem lesz akin gyakorolnom?

Az igazságot – hallom, és

Belém hasít: az is mit érhet,

Ha érte pusztul, ami az

Igazságnál is több – az élet?

Igazság? Lásd, a trónusig

Vér és halál visz, bűn, betegség.

Miért volna ez igazabb

Út, mint amelyen ők szerezték?

Nem igazabb, nem emberibb

Kockára bízni, észre, cselre,

Mintsem gyilkolni érte? Szólj,

Mindentudó, felelj meg erre!

Felelj, mindenható, ha tudsz,

Feléri majd a domb a szirtet:

Mindaz, amit tán nyerhetek,

Mindazt, mit biztosan veszítek?

Ha vesztek, éltem vesztem el,

Ha győzök, odalesz a nagyság,

Mivelhogy mindig mindenütt

A vesztesnél van az igazság.

Ha vesztek: magam vesztem el,

Ha győzök: azt, ki nékem kedves,

Így is csak én, úgy is csak én,

Mindenképp én leszek a vesztes.

Mondd, hogy van ez? Hogyan lehet,

Hogy emberségre nőtt az ember,

Túlcsordul szíve másokért

Szánalommal és gyötrelemmel,

És közben mégis azt teszi,

Mi önző érdekének tetszik?

Hogy lelke van és szelleme,

És mégis állatként cselekszik?

Mindenható, szólj, mit tegyek?

Egy életem van: hogyan éljem?

Köröttem árad a világ:

Vegyem ki belőle a részem?

Köröttem működik a lét:

Segítsek néki, hadd pörögjön?

Öljek, öleljetek, tudva, hogy

Az érdek hajtja és az ösztön?

Fojtsak, tiporjak gáncstalan,

Hogy dúsan éljek, amíg élek,

Akár az éhes állatok,

Akár a szomjazó növények?

Így éljek? Legyek harcosabb,

Hősebb és szennyesebb naponta

S pusztuljak bele végül is

A gyászba és a szánalomba?

Vagy törjem össze kardomat,

S rögtön vonuljak félre innét?

Higgyem, hogy van egy boldogabb,

Egy igazabb, egy emberibb lét?

Húzódjam félre, bújjak el

Őrizni magam s tisztaságom,

Tudván: egészen egyre megy,

Hogy ki az úr e vak világon,

Hogy Kuru, avagy Pándu-e,

És bűnben úr-e, avagy jogban

(Mert nem az a baj, hogy kié,

Hanem már az, hogy hatalom van)?

Így éljek, mondd, mindenható?

Öltözzem máris gyászfehérbe?

Szemléljem, mint megy a világ,

S miképpen marakodnak érte?

Bujdossam tovább hontalan?

Őrizzem egymagam a békét?

Hirdessem minden létezők

Kezdeti jogegyenlőségét,

Miközben persze lesz, aki

Fegyvert ragad majd, és nyugodtan

Elvégzi azt a pusztítást,

Amelytől magam megfutottam?

Így éljek, mondd? Hát élet az:

Semmit se tennem, csak vigyáznom,

Ha más kezétől esnek el,

Hát kisebb lesz talán a gyászom?

Kisebb lesz tán az elnyomás,

Ha rám fenekszik, mintha másra?

Harc nélkül adjam meg magam?

Ítéljem magam pusztulásra?

Mindenható, mondd, mit tegyek?

Egy életem van: hogyan éljem?

Köröttem zajlik a világ:

Elég, ha nézem és megértem?

Magába foglal: állhatok

Benne és mégis kívül rajta?

Ha látom hiúságait,

S tudom, mi űzi és mi hajtja,

S nem élhetek már részeként,

Mint azok, akik mit se tudnak:

Maradjak tehát egymagam,

Ítélkezőnek és tanúnak?

Így éljek, Isten, tétlenül?

Higgyem, hogy bűnösek a tettek?

Élvezzem szabadságomat,

Míg fognak és verembe vetnek?

Emelkedjem a lét fölé,

Lebegjek ott a hűs magasban,

Tudván, hogy közben idelent

Mi vélem lenne, ugyanaz van?

Nyilatkozz meg, mindenható,

Ki jobbkezeddé tettél engem,

S tudod az élet titkait,

Mert maga vagy a világszellem:

Mi most a jó és mi a rossz?

Tuskóvá züllenem – vagy ölnöm?

Lehet-e itt választanom?

Szabad-e élnem még a földön?

Nem, nem szabad, és nem lehet.

Két út van, s mindkettő halálos.

Beszélj hát, Krisna, mit tegyek?

„Vedd kardodat, győzz és imádkozz!”

. . . . . . . . . . . . . . . . .

Itt kezdődik a Bhagavad-Gitá,

vagyis a Magasztos szózata,

amint a Mahábhárata

hetedik könyvében olvasható.