Török Endre

A SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA

Ami az anyagi érdektől vezérelt emberből majd egy évszázada a leginkább kihunyt, azt kellene visszaszereznie: a személy méltóságát. Enélkül tovább fokozódik önelvesztése, a lelki üresség, az unalom, a neurózis, amellyel szemben gyakran már nem csak a puszta erőszakot állítja, hanem a patologikus játékokat is. Az egyik ember a másik játékszere lesz, és a játékszer maga is játékszerré tesz másokat. Az elfajultság halmozódásaként az ember sokszor nem más, mint az élvezet tárgya, az egyik ember a másik tulajdona attól indíttatva, hogy az élet a képzeletben kigondolható bármiféle gyönyör beteljesítése, mert amit az ember elképzel, azt meg is teheti, senkinek nem tartozik számadással.

Felületes nézőpontból a patologikus játékok csak a magánélet világában játszódnak, az intim viszonyokban, főként férfi és nő között, a férfi fantáziája a nő leigázásában testi és lelki megalázásig fokozódhat, a nő fantáziája pedig a bosszúállás végtelen változataiban, a gyűlölet és a ravaszság, az álnokság révén a kifinomult zsarolásig.

De a magánéletet átszövő bűnösség nem önmagában létező, szükségszerű betegség: a világ berendezkedése által kiváltott erkölcsi fertőzöttség, amely minden érték viszonylagosságát sugallja vagy éppen a megsemmisítésére tör. A létezés paradoxonba ez: az ember bizonyosságot szeretne, biztos, megfellebbezhetetlen értéket, amely szerint érdemes élnie, de közben a külső erők hatalmától megragadva alig képes bármit kezdeni önmagával. És a végén nem is akar, megadja magát oly mértékig, hogy nem is tudja, kicsoda, csak azt látja, ha látja, hogy játékszer, vagy még ha ezt sem látja, akkor a rabszolga, aki nem él, csak létezik, hogy másokat is rabszolgává tegyen.

✼

Rabszolgává pedig a diktatúrák teszik az embert, méghozzá úgy, hogy kelepcébe csalva maga az egyén észre sem veszi, mibe került, s amikor már feleszmél, a politikai hatalom birtokában van, és választhat élet és halál között, ha választhat egyáltalán, mert minden diktatúra a halál diktatúrája. Az egyénben felszámolja vagy legalábbis felszámolni törekszik a személyest, a jogot önmagához.

Az ideológiáknak alávetett ember, ha egy ideológia politikai hatalomra kerül, halott ember, a képmutatás áldozata, aki a külső világtól várja élete megváltását.

A képmutatás korában élünk, s csak elvileg vethető fel, hogy az uralkodó erő a nyíltság látszatában nem éppen az egyén kijátszására törekszik, mert alig volt még az életnek olyan berendezkedése, amely a csalárdságot mellőzte volna. Márpedig a csalárdságnak, annak, hogy az egyén a politika játékszere, csak a szolgálat, a személy méltóságának fejlesztése lehet az ellentételezése, az élet szolgálata. Enélkül ugyanis alig tekinthető transzcendens értelemben legitimnek bármely állami képződmény, mivel az a legitimitás – a közjó alá van rendelve. A közjó pedig a személyben érvényesülhet csupán, vagyis a központi akarat a személy által igazolja önmagát. Ellenkező esetben ez az akarat bűnös akarat, mert leírja az embert mint szabadságra hívott lényt. Maga az igazolás pedig azáltal mutatja meg a magát, hogy az egyént kivonja a függés érzése alól anélkül, hogy szabadsága bűnre hívná vagy felszólítaná, mert maga a vezető erő is elutasítja a bűnre való csábítást, amely a hatalom kívánásában és kiélésében rejlik.

Lehet, hogy ez utópia, mégsem abszurd, mert az embernek a lelke szerint mindig van esélye arra, hogy a külső lét, a tények világát esetlegesnek tekintse.

✼

A magát valamire is adó ember nem teheti meg, hogy ne vegyen tudomást az egyetemes függésről, amelynek a politikai akarat is jószerivel alá van rendelve, a gazdasági világhálózattól. Nagyjából egységes egészként kezelve a társadalmakat, a pénz totális uralmaként, szinte befolyásolhatatlan erő. Transznacionális tényező, az „üzlet” uralma az emberen, közömbösség az élettel szemben, amit még a totális rendszerek sem engedhettek meg maguknak teljesen, sőt az élet heroizmusát állították, csak éppen a személy mint önérték felszámolása jegyében.

A politikai összeesküvések azonban csak megrázták, de nem tudták leigázni az egész földet, viszont a pénzügyi piacok terjeszkedése e szerint megállíthatatlan. A világ „elnyelése” a globális gazdaságban magában hordja a nemzeti szuverenitás felfüggesztését jobbik esetben regionális, rosszabbik esetben, ami már kirajzolódni látszik, egyetemes méretekben. A politikai hatalom még alá van vagy legalábbis alá lehet rendelve egy erkölcsi viszonyítási pontnak, amely szerint eredendő természetét, az erőszakot mennyire képes korlátozni, tekintve, hogy az erőszak mértéke, legyen az nyílt vagy burkolt, meghatározza a társadalom, a nemzet állapotát, egyáltalán az élet élhetőségét, mennyi működésében az önelvűség és mennyi ennek az önelvűségnek a felülmúlása.

Ezzel szemben a gazdasági folyamatok, a tőke „élete” sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, független az erkölcstől. Ezért erősebb a politikai akaratnál.

Az egyén ilyenformán kétszeresen van kitéve a külső függőségnek, a politikainak, de még inkább a gazdaságinak – nemcsak a fejlődő országokban, s végzetes módon a szegény régiókban, hanem általánosan is. Aki élete hangsúlyát a külső életnek adja oda abban a feltevésben, hogy csupán ennek érdemes élni, annak a félreértésnek teszi ki magát, hogy valóságos életet él, mert a szerzés öröme elfedi előle a rabság, a materiális kiszolgáltatottság tényét. Azzal az önámítással takarja el tévedését, hogy mennél inkább részesedik a javakból, annál több másoknál. Hiúság, gőg és gonoszság férkőzik gondolkodásába, nem ismervén fel, hogy maga is ki van szolgáltatva a külső eseményeknek.

✼

A gyűlölet ideológiáitól nehéz megszabadulni. Bűnösségük többek között azért bűn, mert megfosztják az embert szellemi lényegétől, holott azt isteni képmásként ajándékba kapta. Ez az isteni képmás – ha jól értelmezzük – a föld megszentelésére van teremtve, de a szerzésre összpontosított külső világban a bűnösség hálójában vergődik, ideológiák nélkül is a gyűlölet kíséretében.

 Mit lehet tenni, ha belátjuk, hogy a világ átjárt a gyűlölettől, amely féltékenységből születik, a másik megsemmisítését kívánja, és gyilkossággal végződik. Úgy látszik, hogy a játékot a sátán irányítja. Aligha tagadható ugyanis, hogy a világ elrontott világ. Az ember a politikai függésnél is védtelenebb a gazdasági függéssel szemben, amelyet maga hozott létre, és abban a feltevésben, hogy ura a folyamatoknak, a folyamatok rabjává vált. Az individuum, önmagát állítva, a saját és mások zsarnoka, felmorzsolja belső értékeit, egyedisége kitüntetésével látszólagos ellentételezéseként annak, hogy maga is a külső élet zsarnoksága alatt ál. A zsarnoksággal éppen individualizmusa révén nem tud mit kezdeni, bukást bukásra halmoz: az individualizmus a lélekbe férkőzött rontás.

✼

De a reménytelenség érzésével szemben az ember mégiscsak isteni képmás, még ha a gonosz működése gyakran erősebbnek látszik az isteni törvényeknél. A képmás ugyanis a rab individuummal szemben a személy méltóságát állítja, az individualizmus helyett az individualitást. Az individualizmus embere egzisztenciálisan rab, az individualitás embere egzisztenciálisan szabad, amennyiben a szellem erőit mozgósítja, a személynek egy lehetséges önmegvalósítást, amely a mások iránti szeretetben megszabadul az önző éntől és a világnak alávetett nem-éntől. A személy a legvalóságosabb valóság, mert benne rejlik a titok, amiért az ember egyáltalán létezik. Az individuummal ellentétben nem önmagához viszonyítja magát, tekintve, hogy ez a viszonyítás önkényes, többnyire csaláson, álságokon nyugszik, hanem a magasabb, isteni elvhez, amely nem földi találmány, és az egyénbe van írva, még ha téveszméitől elragadva tiltakozik is ellene. Márpedig az egyén dolga éppen az, hogy individuumból személlyé váljon, különben képtelen kitörni a külső élet nyomása, a függés érzése alól, mivel minden ember által alkotott törvény törékeny törvény, a jog mindig magában hordja a jogtalanságot, az individuum folyvást ki van téve önléte bukásának. Hogy személy lehessen, ismét fel kell fedeznie isteni lényegét.

A föld csak a személy elnyert méltósága révén változik, változhat lakható világgá. Ha az emberi életnek van célja és értelme, márpedig lennie kell, különben semmi nem indokolná a létezését, akkor éppen ez lehet: helyrehozni az általa megfertőzött teremtést.

A kérdés azonban az, meddig kell engednie a gonosz csábításának ahhoz, hogy az isteni képmás felülmúlja, letörje az emberben eltévesztett szabadságban rejlő rabság állapotát, élete tűrhetetlenségének érzését? Ha nem is minden kétség nélkül, de talán feltehető: valószínűleg éppen ez a tűrhetetlenség fogja rávenni majd az embert, hogy szellemi lényként terjeszkedjék az érvényes életet adó szabadság irányába, mert a végső fejlemények nem a sátán, hanem Isten kezében vannak, amennyiben az ember nem a gonosz, hanem Isten gyermeke. „A Teremtő tette önmaga urává az embert, aki az is marad egész létezése folyamán, mert Isten uralma transzcendens uralom.” (Bergyajev).

 Fel kell végre fogni, hogy Isten nem avatkozik állandó közbelépésével az emberi történelembe!

 Ellenkezőleg: Isten az egész történelem tartamára szabaddá tette az embert. De csak a szellemi személy tudja, hogy szabadsága akkor valóságos, ha képes kitörni a világi hatalmasságok szolgaságából.

Ebben rejlik a méltósága.

/1998. DECEMBER 24./