Székely János

ALKÍMIA

A szürkület megért, és csöndesen leszállott.

Felhők vonulnak át a hűvös éteren.

Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,

És surrog és ragyog, akár az értelem.

Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje

Lobog a kései gyümölcsök bíborán.

A dolguk-végezett lombok alámerülnek,

Időben hullva szét, sem későn, sem korán.

A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.

Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét

Ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,

A fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?

Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet

Pogány-mód nyújtsad át a Termés Istenének,

Ki dúsan látta el két alkotó kezed.

Mit alkottál?

-„Nyomán futottam a titoknak,

Mit senki el nem ért, bár annyi áhított,

S ha szemem végül is arcára tágítottam,

Új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,

Most már közel a cél. Tán holnap érem el.

Szerelmesen, sután és ostobán követve

Egyre titoktudóbb szférákban énekel.

Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,

És holnap talán enyém a Teljes Élet!

Megtanulom egész kincsemet visszavenni,

Mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam

A tág köröknek, és van már elég vasam.

Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,

S arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

Holnap talán! Addig várj még a számadással!

Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.

Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,

S önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem

Gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!

Búzát és tiszta bort termelek majd özönnel,

S gazdag áldásom ül törekvő népemen.

És ha művészetem harcában mégse győzne:

A Teljeset akartam, túl a határokon.

Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:

                               Én már nem változom.”