ÖREGEMBER KARÁCSONYA

 Telerakta a rossz vödröt vágott fával a fészerben az öregember, morzsolt kukoricacsutkát szedett a kötőjébe gyújtósnak, s ahogy hajolt utána, megbillent vele a fészer. Kapaszkodott a gyalupadba, a lába reszketett, kiszaladt belőle az erő. Volt már így másszor is, várta, hogy múljon el a szédülés, s azt gondolta közben: „Nem, most már nemigen érem meg a nyarat...”

Sokáig állt a gyalupadnak támaszkodva, miért is nem gondolt erre idején. Erre, hogy minden az utolsó lehet most már, a virágzó orgonabokor a ház végén, a piruló cseresznye a kertben. A jóleső nyári napmeleg a fal tövén, babfejtés közben a sámlin, a szőlőlugason a duzzadó gerezdek – oda kellett volna figyelnie mindenre, hogy ez az utolsó. Ősz óta különösen érezte, hogy gyengül. Ha kikel az ágyból reggel, de még napközben is, ha elbabrál valamin s elüldögél, mintha berozsdásodtak volna az ízületei, szinte csikordul, ahogy lábra áll. Fogytán az ereje, jó, hát ez a korral jár, túl a nyolcvanon, de nyár óta sokszor elfogja, van rá eset, naponta többször is, a gyengeség.

„Nem, nem hiszem most már, hogy kihúzom tavaszig” – gondolta az öregember. Fogta a rossz vödröt a vágott fával, bevitte a házba, s eszébe jutott közben, hogy akkor már ez a karácsony is az utolsó lesz, bizony, az utolsó. Szépen meg kéne ünnepelni az utolsó karácsonyt.

Hét évvel ezelőtt, igaz, nem karácsonykor, hanem novemberben, amikor Erzsit, a feleségét temették, akkor sem volt együtt az egész család. Hiányzott Jani, valahol külföldön csavargott, kiküldetésben. Így is eljöttek a temetésre tizenhárman, a legszűkebb család, a lemenők, azóta még szaporodtak is egy unokavővel meg két dédunokával.

Bár az igaz, fogytak is. Kisjani – a Jani fia – elvált. S a gyerek se számít most már ide, az asszonynak ítélték.

Figyelmesen megnézegette a cserépkályhát a tisztaszobában az öregember, bizony, repedezett már a samott. Dísznek kellett inkább ez a kályha, a tisztaszoba rangjához tartozott; használni nemigen használták, csak nagyobb vendégeskedés, disznótor idején gyújtottak be. Legtovább a beszállásolt katonák tüzeltek benne, a front alatt.

Nagy volt a rendetlenség a tisztaszobában. Újságpapíron a komód tetején a susinka, a kályha mellett, a sarokba öntve szikkadt az idei dió. Kiterítve az ágyra a használatos fehér ing meg az ünneplő ruha, templomba, temetésre való, s ez lesz majd a halotti ruha is, nem kell turkálni utána az öltöztetőknek. Aludttejes köcsög, lekvárosszilke, ötliteres befőttesüvegben az ablakpárkányon csipkebor erjedt, alatta egy dézsában lőre – a szomszéd adott egy sajtolásnyi tönkölyt – azt is le kell már szűrni, míg meg nem ecetesedik. Egész délután takarított az öregember, kihordott a tisztaszobából mindent, ami vendégváráskor nem oda való. Kihúzta utána az asztallapot a leghosszabbra, mint a régi disznótorokon. Leterítette két tiszta ágylepedővel, eligazgatta.

– Nem lesz annyi szék – mondta hangosan. – Régen se volt annyi szék... hacsak hombárdeszkát nem hozok be pótlásnak.

Áthordta a kisszobából a fonott nádszékeket, a két hokedlit a konyhából, s a főzőházból is mind a kettőt. Az aprajának meg ott a sámli, fejőszék, morzsolószék. Abból nincs hiány, az több van, mint gyerek.

Belefáradva a rendezkedésbe, már az esti harangszó után lefeküdt, de nem jött a szemére álom.

Azért szép a család. Hát még ha szegény Ferkó nem maradt volna ott a Donnál.

Holnap majd el kell rendeznie azt is, ki hova kerüljön az ünnepi asztalnál. Felnőttek lassan mind, az unokák is, férjükkel, feleségükkel az asztal körül a helyük. Az apróság meg elfér egyelőre a kisszékeken, a ruhásláda mellett.

Sokáig tűnődött még a holnapi estén az öregember, míg álmaiba észrevétlen átúszott a tűnődés.

Reggel óta égett a cserépkályhában a tűz, kellemes meleg volt a tisztaszobában. A kocsigyertya világánál ünneplő feketében ült az öregember az asztalfőn.

– Látjátok – mondta –, az lett volna az igazi, ha most tartjuk meg a disznótort, hozná akkor a töltött káposztát a Jézuska. Feldarálnánk még a sonkáját is kolbásznak, tudomisten, lenne keletje, egykettőre eltakarítanátok. A szalonnát meg... Juliska, tik se szeretitek a szalonnát? A fiatalokat már nem is kérdezem, tudják is ők, mi a jó!...

– Hát így jártam ezzel a malackával, látjátok, kései malac, jó, ha februárra kés alá foghatjuk, a százhúszat tán akkorra megüti... ha én is kihúznám addig.

– Ha meg nem, hát... jó lesz a torra. Avval se lesz gondotok. Tik már nem tudnátok vele bánni... Pap Józsinak szóljatok, gyors kezű böllér, meg jól is fűszerez... mindegy akkor már, mennyi a súlya, úgyse lesz, aki tovább etetné... Aztán meg van oldva a tor.

Előtte hasas butélia, benne a tört fényű, ma reggel leszűrt lőre. Töltött a bordás pohárkába, s kortyolt egyet.

Ahogy körülpillantott a szobán, megállapodott a szeme a vályogvetőn. Azt gondolta ki délután, hogy ne hiányozzék a családból senki, azok sem, akik már odaát vannak. Erzsi, a felesége soha nem ült oda az asztalhoz, talán lagzis menyasszony korában utoljára. A sparhelt mellé, az oldalára fordított vályogvetőre kuporodott mindig, s ültében kanalazta az ételt, fél szeme a sparhelton, s az asztalnál étkezőkön, mikor hová kell beavatkozni.

Behozta a kocsiszínből délután a vályogvetőt az öregember, s odatette az ágyhoz, esküvői fényképük alá. Előkereste a tábori lapot is, amely Feri fiától maradt – az öreg Bibliában őrizte a tábori lapot –, az asztalra tette, az elé a szék elé, amely jobb felől közvetlen szomszédja volt. Kijárt ez a hely legidősebb gyerekének, az idén lépte volna át a hatvanat, ha élne.

– Tik is itt vagytok, Erzsi – mondta az öregember a vályogvetőnek –, szenteste van, ugye ez volna a családi fészek, Erzsikém, Feri fiam, így van ez rendjén, itt kell nektek is lenni. Hogy volt, mint volt azóta, majd kibeszéljük magunkat odaát, ez nem arra való alkalom...

Felugatott a kutya odakint.

Elhallgatott az öregember, kifelé figyelt. De nem jött senki. Vakkantott még néhányat kötelességtudatból valami utcai járókelőre, s elhallgatott a kutya.

– Tik aztán végleg szétmentetek, Gábor? – kérdezte az öregember egy borosüvegtől, amely az asztal túlsó felén állt, a pokróccal letakart szék előtt. Félliteres üvegben tokaji aszú, a nyolcvanadik születésnapjára hozta Gábor, a fiáról unokája, akkor mutatta be a feleségét is, szépen domborodott már a hasa az asszonykának. Azóta is felbontatlan a díszes üveg, így legalább kitart. Kéznél van, ha olyan a vendég.

– A kislányod aztán? – kérdezte a borosüvegtől. – Én még sose láttam. Már nem is igen látom meg, sose. Látod, neki nem is készítettem oda a kisszéket, úgyse engedné el hozzám az anyja.

– Nézd, én nem szólok bele, hiába is szólnék, az egyik fületeken be, a másikon ki... én csak azt tudom, hogy ilyenkor hibás mind a kettő. Megengedem, hogy nem egyformán, de abban egyformán, hogy mind a kettő csakis magára gondol. Pedig akkor már nem ő a számos, se egyik, se másik... no, majd megtudjátok.

– Fiam, aki a házasságot vállalja, az nem csak a rózsát vállalja el, hanem a tövisét is. Elmondhatná a nagyanyád... Emlékszel, Erzsi – fordult a vályogvetőhöz – emlékszel, hányszor egymásba akadtunk? Mennyit gyötörtük egymást? Volt idő, hogy sokat. De, fiam, ha egyszer ez a fizetség! Jár ez az életnek. Mégis el kell viselni egymást. Tik, mindnyájan... apád se, Julcsa nénéd se, a többiek se... meg se születtetek volna különben. Ilyen az élet, mindennek ára van, nem szabad azt elspórolni.

Felkelt az asztaltól az öregember, rakott még pár hasáb fát a kályhára. A ruhásláda mellől, az egyik sámliról fölvette a levelet, forgatta a kezében, az arcvonásai ellágyultak. Madzagon lógó pápaszemét leakasztotta az ajtófélről, s visszaült az asztalhoz.

– Hogy megy a tanulás, Évike, milyen lesz a bizonyítvány? – kérdezte a levéltől. – Megkenjük annak az iskolának a sarkát szalonnával, hátha elvinnék a kutyák?

Föltette a pápaszemét és hangosan felolvasta a levelet. Tavaly karácsonykor küldte a legidősebb dédunoka.

– Kedves Ópapa, itt most karácsony van, és apu este a karácsonyfán piros és kék villanyokat gyújtott, énnekem meg sok játékot hozott a Jézuska, és utána néztük a tévét és lefeküdtünk. És boldog új évet kívánunk Ópapának... Anyu, apu, Évi.

Göcögött magában az öregember, s visszatette a levelet a sámlira. Balra tőle az asztalon aranyozott szélű, kék csíkos bögre, a Juliska bögréje volt, pendelyes korától menyasszonykoráig.

– Te is megöregedtél, lányom – mondta a bögrének –, tik is megöregedtetek. Összeöregedtünk...

Így beszélgetett az öregember még sokáig az asztalra rakott tárgyakkal, a napszemüveggel, melyet Anikó, az unokamenye felejtett az ablakpárkányon a nyáron, amikor betértek egy fél órára a felpakolt autóval külföldre menet; a vörösre lakkozott kis tornyocskával, melyet valamikor Moszkvából hozott Zsuska, a legidősebb unoka, a Sokol zsebrádióval, amely Gizi, a Jani lánya ajándéka volt. A Jani katonasapkájával, amelyet a fogságból jövet hozott haza, a díványpárnával, a faragott sótartóval, a Házikert című könyvvel, a szép színes fényképekkel még sokáig elbeszélgetett.

Hasas üvegkancsóban a terített asztal közepén tujafa gallyacskája mintázta a karácsonyfát, három szem szaloncukor rákötözve; az öregek napközi otthonában – a dedóban – mindenkinek három szem jutott.

Elhallgatott azután, szótlanul kortyolgatta a lőrét. Nagyon kifárasztotta ez a nap, elálmosodott ültében,

– Hát akkor mindnyájatoknak... minden jót az ünnepekre, mindnyájatoknak – mondta, s poharát kihörpintve felállt az asztaltól. S a kisszékek, a ruhásláda felé: – Bánom is én, ha a setétben leszeditek a szaloncukrot, az a tiétek. Mind a háromnak jut egy szem, össze ne vesszetek aztán...

A tisztaszobában vackolt magának, nem gyújtott be ma odaát. Elfújta a gyertyát.

Az Istennek szent angyala,

Mennyekből hogy alászálla...

Megpróbált a sötétben énekelni, repedt hangokat préselt ki a torkán, kedvetlenül hagyta abba. Fektében azután erősen elképzelte, hogy mindnyájan ott ülnek az asztalnál, Erzsi a vályogvetőn, a kicsik a sámlin, és most utoljára szépen elbeszélgetnek, elképzelte az arcukat, a hangjukat, a mozdulataikat, erőltette a képzeletét, hogy maradjanak vele mind, folytassák az álom túlvilágán is ezt az utolsó beszélgetést.

Hajnalban a harangszóra azonnal eszmélt, hogy nem a szokott helyén fekszik, eszébe jutott, hogy szeretett volna álmában együtt maradni a családdal. De sehogy sem bírt emlékezni rá, hogy álmodott-e egyáltalán, s miről álmodott.

„Akárhogy is van, azért régen volt ilyen szép karácsonyestém” – gondolta már odakint az udvaron, a szállongó hóesésben. – „Messze elér ám a gondolat, ők is megérezhettek talán valamit... ”

Eszébe jutott a tuja gallyán a szaloncukor, nem is figyelt rá az előbb. Annyi minden csudálatos dolog történik, amit ésszel nem ér fel az ember.

– Hát nem vagyok én sültbolond? – mondta hangosan, magát is megmosolyogva, s indult befelé megnézni, ott van-e még a tujagallyon a három szem szaloncukor, a dédunokáké.

Mert az volna aztán a csuda, ha nem volna ott.

/Fekete Gyula/