Tompa Mihály
KARÁCSONY ESTÉJÉN
Nem hallod-e? Kopogtat
valaki…
Told hátra, édes anyjok, a
reteszt!
Setét van künn, s erősen fú,
esik…
Ereszd be a szegény utast,
ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja
van,
S ott éri a szent est, hol
idegen!
Csak erre, erre! bátran
egyenest, –
A szó elég jókor lesz ide
benn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a
mi fiúnk!
Isten hozott, oldozd le
saruid –
Jól ég a tűz, melengesd fel
magad!
Szemközt fogott a csapkodó
vihar,
Hajfürtöd a két orcádhoz
tapadt!
Hja szenvedés az utas élte
most…
Szél ostora s köd a
kísérete,
Ember s hajlék öröm reája,
kit
Éhes, vonító vad kísérgete.
– Nem jársz-e künn te is,
szegény fiam?
Elébb, elébb! Úgy hátra mért
vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a
hely,
Szerény tálunk mellett bor
és kalács,
Elégülj meg, vidulj fel, s
ünnepelj!
Vendégünk vagy, s szállást
ad e fedél,
S alatta szél – hideg, ne
félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk
– veled,
Nyújtsd közelebb azt az üres
pohárt…
– Hol ünnepelsz te most,
jámbor fiúnk?
Aztán beszélj, hadd halljam
a szavad.
S hogy ifjú szívednek mily
álma van?
Nagy cél után kellett
eredned – a
Széles világnak ily
fiatalon!
Élnek-e még szüleid, a kiket
Úgy érdekel szerencséd és
bajod?
Hazafelé fordul-e már utad,
Vagy a tieid még messzebb
hagyod?
– Miként az a mi kedves,
rossz fiúnk!
Mert úgy van az! oly balga a
szülő:
Hogy a fiak serdült korára
vár.
Akkor kiszállnak… S árván
marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj…
ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb
könnyűt:
Midőn az édes vagy szent
alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál
egybegyűjt…
– Mikor térsz meg mi várva
várt fiúnk?
Mikor telnek be édes
álmaink…?!
Úgy lenne majd végóránk is
nyugodt…
De ím éjfélt üt – a hívő
világ
E nagy s dicső ünnepre
eljutott:
Hogy reggel új, szent
érzések között
Hallgassuk a váltság örök
szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra
most,
Jer, a vetett ágy vár… jó
éjszakát!
– Jó éjszakát, mi szeretett
fiúnk!