FÁJDALOM

        Esti szürkület. A nedves hó nagy pelyhekben, lustán kereng a nemrég meggyújtott utcai lámpások körül és vékony, puha rétegben terül a háztetőkre, a lovak hátára, az emberek vállára, sapkájára. Jona Patapov, a bérkocsis, olyan fehér, mint a kísértet. Annyira összegörnyed, amennyire csak egy élő test össze tud görnyedni és mozdulatlanul ül a bakon. Egész hóbucka eshetne rá – úgy tetszik, akkor sem tartaná szükségesnek, hogy lerázza magáról a havat. Lovacskája is fehéren, mozdulatlanul áll. Mozdulatlanságában, szegletes formáival, egyenes lábával megdöbbentően hasonlít egy garasos mézeskalács-lovacskához. Minden valószínűség szerint gondolataiba merült. Akit elszakítottak az ekétől, az élet megszokott, szürke képeitől és idevetettek ebbe a forgatagba, amely telistele van szörnyeteg fényekkel, csillapíthatatlan lármával és rohanó emberekkel – az nem tehet egyebet, mint hogy gondolkozzék…

    Jona meg a lovacskája már régóta nem mozdultak helyükről. Még ebéd előtt kiálltak az utcára, de fuvar csak nem akadt. Most a városra leszáll az est homálya. A lámpások sápadt fénye eleven tűzzé változik, az utcák forgataga nőttön-nő.

    – Halló, fuvaros, a Viborgszkajára! – üti meg Jona fülét egy hang. – Fuvaros, hé!

    Jona összerezzen és havas, összetapadó szempilláján át egy katonát lát maga előtt csuklyás köpenyben.

    – A Viborgszkajára – ismétli a katona. – Alszol, vagy mi? A Viborgszkajára megyünk!

    Jona beleegyezése jeléül megrántja a gyeplőt és a ló hátáról meg az ő válláról rétegesen válik le a hó. A katona beül a szánba. Jona csettint, hattyúmódra kinyújtja nyakát, fölemelkedik a bakon és inkább szokásból, mint szükségből pattint ostorával. A lovacska is kinyújtja a nyakát, behajlítja pálcaformájú lábát és tétován, határozatlanul megindul.

    – Hol hajtasz, te marha! – hangzik Jona felé a sötét, előre- és visszafelé hullámzó tömegből. – Merre visz az ördög? Jobbra tarts!

    – Nem tudsz hajtani? Jobbra tarts! – rivall rá dühösen a katona is.

    A szembejövő hintó kocsisa szitkozódik; mérgesen tekint körül a járókelő, aki átszaladt a kocsiúton és vállával nekiesett a lovacska pofájának. Most a havat tisztogatja le kabátja ujjáról. Jona úgy feszeng a bakon, mintha tűkön ülne, könyökét a levegőbe szúrja, és úgy tekint körül, mint az eszelős – mintha nem értené, hol van és hogyan került oda.

    – Milyen csirkefogók! – szellemeskedik a katona. – Szándékosan beléd hajtanak és a lovad alá szaladnak. Bizonyára összebeszéltek, mi?

    Jona hátratekint utasa felé, ajka megmozdul. Úgy látszik, mondani akarna valamit, de torkából nem tör fel hang, csak szuszogás.

    – Mi? – kérdi a katona.

    Jona szája szánalmas mosolyra görbül, megköszörüli a torkát: – Tudniillik, nagyságos úr, izé… a héten meghalt a fiam.

    – Hm!… Miben halt meg?

    Jona most már egész törzsével hátrafordul az utas felé, úgy beszél tovább: – Ki tudja! Alighanem forrólázba… Három napig feküdt a kórházban, aztán meghalt… Isten úgy akarta…

    – Térj ki, ebadta! – üvölti valaki a sötétben. – Megbolondultál, vén hülye? Nem látsz a szemedtül?

    – Gyerünk-gyerünk – idegeskedik a katona. – Így holnapig se érünk oda. Egy kicsit gyorsabban!

    Jona újból kihúzza magát, kinyújtja a nyakát és esetlen gráciával meglóbálja ostorát. Azután néhányszor hátrasandít utasára, de a katona behunyta szemét és nyilvánvalóan nincs kedve Jonát meghallgatni. 

    Miután leszállította a katonát a Viborgszkaján, Jona egy vendéglő előtt állapodik meg, ismét összegörnyed a bakon és mozdulatlanul ül. A nedves hó ismét fehérre festi őt is meg lovacskáját is. Eltelik egy óra, kettő…

    A járdán most három fiatalember jelenik meg szitkozódva, sárcipőjével hangosan dobogva; kettő magas és vékony, a harmadik alacsony és púpos.

    – A Policejszkij hídhoz! – kiált oda Jonának recsegő hangon a púpos. – Hármunkat húszért!

    Jona csettint és megrándítja a gyeplőt. Húsz kopejka három utasért sokkal kevesebb, mint amennyi jár, de Jona most nem törődik az árral. Rubel vagy peták – egészen mindegy most neki, csak utas legyen… A három fiatalember káromkodva, lökdösődve tolong a szánhoz és mind a három egyszerre huppan az ülésbe. Vitás kérdés merül fel. Melyik kettő üljön, s melyik legyen a harmadik, aki áll? Hosszas veszekedés, szemrehányások, szeszélyeskedés után végül is arra az elhatározásra jutnak, hogy a púposnak kell állnia, mivel ő a legkisebb.

    – No, gyerünk! – recsegi a púpos, elfoglalja helyét és hátulról Jona tarkójába fúj. – Gyi! Micsoda sapkád van, öreg! Rosszabbat egész Pétervárott nem találni…

    – Hi-hi-hi… – kuncog Jona. – Olyan, amilyen…

    – Nohát akkor indíts, te ilyen-olyan! Mi az? Így akarsz hajtani egész úton? És ha pofonütnélek?

    – Jaj, de hasogat a fejem… – panaszkodik a két nyurga közül az egyik. – Tegnap Dukmaszovéknál Vaszijkával kettesben megittunk négy üveg konyakot.

    – Csak tudnám, minek hazudsz! – mérgelődik a másik nyurga. – Úgy hazudik, mint a vöcsök!

    – Isten engem úgy segéljen, hogy az igazat…

    – Olyan igaz, mint az, hogy a tetű köhög.

    – Hihi! – kuncog Jona a bakon. – De jókedvűek az urak!

    – Fuj, hogy az ördög bújjék beléd! – izgul a púpos. – Hogy hajtasz, te vén kolerás? Hát így kell hajtani? Csapkodd meg egy kicsit azt a gebét! A fene egye meg! No, még jobban!

    Jona maga mögött érzi a púpos izgő-mozgó testét, hallja hangja recsegését. Hallja a hozzá intézett szidalmakat, látja az embereket, és magányának nyomasztó érzése lassan-lassan fölenged a mellén. A púpos egyre hevesebben, egyre válogatottabb kifejezésekkel szitkozódik, amíg végül egy hatemeletes cifra káromkodásba beletörik a hangja és hörgő köhögési roham fogja el. A két nyurga valami Nagyezsda Petrovnát emleget. Jona hátra-hátrapillant. 

    Kivárja, amíg rövid szünetet tartanak a beszélgetésben, s akkor újból hátranéz: – A héten, izé… meghalt a fiam.

    – Valamennyien meghalunk! – sóhajt fel a púpos és köhögési rohama után megtörölgeti ajkát. – No gyerünk, gyerünk! Uraim, kijelentem, hogy nem bírom tovább! Mikor érünk már oda?

    – Noszogasd egy kicsikét… úgy hátulról, visszakézzel!

    – Hallod ezt, vén dög? Megcsiklandozom a nyakad… Ha az ember kesztyűs kézzel bánik a magadfajtával, akár gyalog is járhat! Hallod, amit mondok, Mihaszna Mihail, vagy fütyülsz ránk?

    És Jona inkább hallja, semmint érzi, hogy egy kéz hátulról tarkón legyinti.

    – Hihi… – kuncogja. – Jókedvűek az urak! Adjon isten erőt, egészséget!

    – Van feleséged, kocsis? – érdeklődik az egyik hosszú.

    – Nekeem? Hihi, be jókedvűek az urak! Nekem most már csak egy feleségem van: a hideg fekete föld… Hi-ho-ho… Tudniillik a sír! A fiam meghalt, én még élek… A halál alighanem eltévesztette az ajtót. Ahelyett, hogy hozzám kopogtatott volna be, a fiamat vitte el…

    És Jona hátrafordul, hogy elmondja, mikor, miképp halt meg a fia, de a púpos felsóhajt és kijelenti, hogy hálaistennek megérkeztek. 

    Jona megkapja a húsz kopejkáját és még sokáig néz a mulatós fiatalemberek után, akik eltűnnek a sötét kapualjban. Megint egyedül maradt, megint megkezdődik számára a hallgatás. Fájdalma, amely rövid időre elcsitult, ismét feltámad még nagyobb erővel nyomasztja mellét. Jona szeme aggodalmasan, fájdalmasan kutat a tömegben, amely az utca mindkét járdáján hullámzik: e sok-sok ezer ember között vajon nem akad-e egy, aki őt meghallgassa? De az emberek szaladnak, ügyet sem vetnek Jonára és fájdalmára. Fájdalma óriási, határtalan. Ha Jona melle megszakadna és kiömlenék belőle a fájdalom, tán az egész világot elárasztaná; de mégsem látszik. Az az óriási nagy fájdalom olyan kicsi kis héjba fészkelte be magát, hogy még nappal, lámpással is hiába keresnéd…

    Jona megpillant egy házmestert kicsiny gyékényzsákkal kezében és elhatározza, hogy megszólítja.

    – Hány óra lehet most? – kérdi tőle.

    – Tíz… Minek állsz meg itt? Lódulj tovább!

    Jona néhány lépéssel tovább megy, összegörnyed és átengedi magát fájdalmának. Már lemondott róla, hogy az emberekhez forduljon jó szóért, támaszért. De nem telik bele öt perc, amikor kiegyenesedik, megrázza fejét, mintha éles fájdalom hasítana belé és megrántja a gyeplőt. „A szállásra! – gondolja magában. – Haza, a szállásra!”

    És lovacskája, mintha csak elértette volna gondolatát, ügetésre fogja a dolgot. Másfél órával később Jona már a hatalmas, mocskos kemence tövében üldögél. A kemencén, a padlón, a lócákon, emberek hortyognak. A levegő fojtó, áporodott. Jona nézi az alvókat, vakaródzik és már megsajnálja, hogy olyan korán hazatért.

    „Még a zab árát se kerestem meg – gondolja magában. – Azért is érzem magam olyan rosszul. Az olyan ember, aki rendesen végzi a dolgát… aki jóllakott s a lova is jóllakott, az mindig nyugodt…”

    Az egyik sarokban feltápászkodik egy fiatal bérkocsis, álmosan harákol és a vizesvödör felé nyúl.

    – Megszomjaztál? – szólítja meg Jona.

    – Meg ám!

    – Úgy, úgy… Váljék egészségedre! Hallottad már, testvér? Meghalt a fiam. A héten a kórházban… Bizony!

    Jona lesi, milyen hatást keltenek a szavai. De nem lát semmit. A fiatal kocsis fülig betakaródzott és már alszik is. Jona felsóhajt és vakaródzik. Ahogy a fiatal kocsis a víz után kívánkozott, úgy kívánkozik ő a beszéd után. Nemsokára egy hete, hogy a fia meghalt és még senkivel sem beszélt amúgy igazából a dologról. Pedig el kellene már egyszer mondani értelmesen, összefüggőn, meggondoltan. El kellene mondani, hogy is volt, amikor a fia megbetegedett, hogyan kínlódott, mit mondott a halála előtt, hogyan halt meg… Le kellene írni a temetést meg az útját a kórházba a megboldogult ruhájáért. Anyiszja leánya odahaza maradt a faluban. Őróla is kellene beszélni… Hiszen annyi, de annyi volna a mondanivalója! A hallgatójától meg azt kívánná, hogy óbégasson, sóhajtozzon, jajveszékeljen… Asszonnyal még jobban esik a beszéd. Ostobának ostoba az asszonynép, de a második szóra már megered a könnye.

    „Kimegyek, utánanézek a lónak – gondolja Jona. – Ráérek aludni… Reggelig még úgyis kialszom magam…”

    Felöltözik és kimegy az istállóba, ahol a lova áll. Zabra, szénára, az időjárásra gondol… A fiára nem tud gondolni, amikor egyedül van. Beszélni róla, valakinek beszélni, azt lehet, de egyedül reá gondolni, maga elé képzelni őt – elviselhetetlenül nehéz és félelmetes.

    – Zabálsz? – kérdi Jona a lovától, amikor meglátja fényes szemét. – No, csak zabálj… Ha nem keressük meg a zabravalót, majd eszünk szénát… Igen… Öreg vagyok én már ehhez. A fiamnak kéne fuvaroznia, nem nekem… ő volt csak az igazi jó kocsis. Ha élne…

    Jona elhallgat, kis idő mulva folytatja:

    – Bizony, barátocskám, lovacskám… Meghalt Kuzma Jonics… Hosszú életet kívánt nekem, fogta magát és meghalt, csak úgy, minden ok nélkül… Ha, teszem azt, neked volna egy kicsi csikód, és annak a csikónak te volnál az édes szülőanyja… És teszem, az a kicsi csikó egyszer csak örökre búcsút venne tőled… Ugye, sajnálnád?

    A lovacska zabál, hallgat és gazdája kezére fúj.

    Jona pedig belejön a beszédbe és elmond neki mindent.

/Anton Pavlovics Cehov/