ÁLOMISKOLA
Arcképek az elmúló idő
tükrében...

1988 karácsonya
A kisvárosi középiskolában,
ahová sorsom tanárként rendelt még a 70-es években, majd két évtizeden át a
decemberi ünnep előtti napokban a város „felszabadulását” ünnepeltették diákkal,
tanárral egyaránt. Volt akadályverseny a testet edzendő, vetélkedő a szellemnek
-
természetesen megtűzdelve a „hős szovjet csapatokról” szóló tudnivalókkal.
Mindezt december 19-én, 20-án tette ezt egy egész iskola, miközben a jóérzésű
tanítványok és mi, tanárok is már a karácsonyi angyalvárás hangulatában vártuk
az utolsó csengőszót a téli szünet előtt.
Az iskola életébe az 1988-as
esztendő hozott változást.
Jegyezzük meg az évet, hisz
a kádári éra - ha erősen lanyhulva is -, de még meghatározta a mindennapjainkat!
Én, mint viszonylag frissen
megválasztott igazgató, úgy éreztem, az ünnepeinket valóban ünnepivé kell tennünk.
Akadt jó néhány eszmetársam is, akik megértették a szándékot, és mintha csak a
biztató jelre vártak volna, egyetlen kérésre szövetségesek, titkos cinkosok
lettek először az előkészületekben, majd a varázslat megteremtésében. Kiderült,
hogy van ismerős az Erdészetnél, és rövid szervezés után kaptunk egy szép
méretes fenyőt, amit az utolsó előtti este – szinte titokban – a fűtőbácsik
felállítottak a bejárattal szemben.
Az esti műszakban a
takarítónénik szorgos keze nyomán az otthonról hozott díszek, fényfűzérek a
helyükre kerültek, de még - számomra is meglepetésként - szaloncukor is csillogott a
mi első iskolai karácsonyfánkon (az egyik konyhás néni hozta örömtől pirosló
arccal, amikor megtudta, mi készül).
Az utolsó tanítási nap
korareggelén ünnepi díszben, kivilágítva várta a fenyőből lett karácsonyfa az
iskolába belépőket.
Mint minden reggel, most is
a bejáratnál vártam a diákokat, hogy egy személyes „jó reggelt kívánokkal!”
kezdjem a közös napunkat. Ezt már megszokták, hisz igazgatóságom kezdete óta ez
a reggeli kép fogadta őket, a jobbakat kézfogás is illette ilyenkor. (Így
elkésni is szégyen volt az első óráról.)
Most a belépőket először a
feldíszített karácsonyfa látványa, majd az iskolarádióból hallatszó dallam
zenéje/szövege késztette megállásra, szemmel látható ámulásra. „Dicsőség a
magasságos mennyekben az Istennek, békesség a Földön a jóakaratú embereknek”…
járták be a folyosókat, tantermeket azok a karácsonyi dalok, amelyeket addig
csak otthon hallottak/énekeltek ezek az egyébként jóérzésű, de hangos, a téli
szünetet már nagyon váró kajla kamaszok.
Felbolydult az iskola, de
pillanatokon belül ünnepi hangulat lett úrrá a folyosók, tantermek máskor
szokásos reggeli zaján. Ez tartott egészen a a második óra végéig, amikor
elhangzott a patak parti alma materben az iskolarádióban az első karácsonyi
„ünnepi beszéd”. Erre eddig nem volt példa, hogy ama betlehemi csillagról és a
Kisdedről, aki Megváltóként jött a világra, szóljon valaki nem is az osztályban
a katedráról, de egyenesen az igazgatói irodából. Akkor, ott megállt az idő,
megcsendült a csend a falak között és a lelkekben. Amikor a pár mondat után újra
felhangzottak a jól ismert karácsonyi énekek, hiszem, hogy sokan érezték úgy
”Fel nagy örömre..”
Később tudtam meg, hogy az iskola egész közössége, a
diákokon és a tanárokon kívül a konyhások, takarítók, karbantartók, fűtők is
megálltak erre az időre, és átszellemülten hallgatták, amit akkor még nem is
mertek elhinni.
Soha nem felejtem a nagyapám
ősz haját idéző Jenő bácsi arcát – mindent tudó, figyelmes szemű nyugdíjas korú
karbantartónk volt -, aki könnyes szemmel mondta: ”nem hittem, hogy ezeket a
mondatokat, énekeket itt az iskolában még hallani fogom egyszer.”
Mint említettem, segítőim,
szövetségeseim is lettek a munkatársaim közül.
A szertárak mélyén a csengő
hangú orosztanár, Zsóka karácsonyi éneket gyakorolt, polihisztor magyartanárunk
a furulyakíséretre készült.
Miután a diákok a rövidített
órák után immár ünnepi lélekkel indultak a téli szünet szabadságába, az otthoni
karácsonyvárásba, a tantestület szinte gyermeki kíváncsisággal és izgalommal
gyülekezett a könyvtár ekkor már szépen megterített asztalai mellett.
Az örökké kedves és
mosolygós Julika keze nyomán a konyhán ekkorra már kisült a jóillatú ünnepi
pogácsa, a titkársági ügyintézők izgalommal álltak a tűzhely mellé, és hatalmas
fazékban főzték az egyszerű citromos teát. Valahonnan került rétes és beigli is
kellő mennyiségben, sőt mint utóbb kiderült a teáspoharakba egy titkos
demizsonból némi borocska is csöppent.
Ünnepi illat, ünnepi lélek
hatotta át az iskola minden jóérzésű dolgozóját.
Amikor felcsendült az
Immanuel kezdő akkordja a furulya lágy dallamával és a tanárnő csengő hangján,
nos akkor itt is megcsendült a csend. Szinte érezni lehetett a kétezer éves
örömhírt hozó Angyal szárnyának suhanását. Akkor ott, hiszem, mindenki hallotta
a régen ki nem mondott, de mindig is érzett biztatást: ”Ne féljetek!”.
Karácsony szelleme lengte be
az iskola falait, és könnyek csillogtak a szemekben. És szeretet hatotta át -
hiszem -, mindannyiunk lelkét.
Krisztus után 1988-at írtunk
akkor...
/ZE/