ÁLOMISKOLA

Arcképek az elmúló idő tükrében...

1988 karácsonya

A kisvárosi középiskolában, ahová sorsom tanárként rendelt még a 70-es években, majd két évtizeden át a decemberi ünnep előtti napokban a város „felszabadulását” ünnepeltették diákkal, tanárral egyaránt. Volt akadályverseny a testet edzendő, vetélkedő a szellemnek - természetesen megtűzdelve a „hős szovjet csapatokról” szóló tudnivalókkal. Mindezt december 19-én, 20-án tette ezt egy egész iskola, miközben a jóérzésű tanítványok és mi, tanárok is már a karácsonyi angyalvárás hangulatában vártuk az utolsó csengőszót a téli szünet előtt.

Az iskola életébe az 1988-as esztendő hozott változást.

Jegyezzük meg az évet, hisz a kádári éra - ha erősen lanyhulva is -, de még meghatározta a mindennapjainkat!

Én, mint viszonylag frissen megválasztott igazgató, úgy éreztem, az ünnepeinket valóban ünnepivé kell tennünk. Akadt jó néhány eszmetársam is, akik megértették a szándékot, és mintha csak a biztató jelre vártak volna, egyetlen kérésre szövetségesek, titkos cinkosok lettek először az előkészületekben, majd a varázslat megteremtésében. Kiderült, hogy van ismerős az Erdészetnél, és rövid szervezés után kaptunk egy szép méretes fenyőt, amit az utolsó előtti este – szinte titokban – a fűtőbácsik felállítottak a bejárattal szemben.

Az esti műszakban a takarítónénik szorgos keze nyomán az otthonról hozott díszek, fényfűzérek a helyükre kerültek, de még  - számomra is meglepetésként - szaloncukor is csillogott a mi első iskolai karácsonyfánkon (az egyik konyhás néni hozta örömtől pirosló arccal, amikor megtudta, mi készül).

Az utolsó tanítási nap korareggelén ünnepi díszben, kivilágítva várta a fenyőből lett karácsonyfa az iskolába belépőket.

Mint minden reggel, most is a bejáratnál vártam a diákokat, hogy egy személyes „jó reggelt kívánokkal!” kezdjem a közös napunkat. Ezt már megszokták, hisz igazgatóságom kezdete óta ez a reggeli kép fogadta őket, a jobbakat kézfogás is illette ilyenkor. (Így elkésni is szégyen volt az első óráról.)

Most a belépőket először a feldíszített karácsonyfa látványa, majd az iskolarádióból hallatszó dallam zenéje/szövege késztette megállásra, szemmel látható ámulásra. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, békesség a Földön a jóakaratú embereknek”… járták be a folyosókat, tantermeket azok a karácsonyi dalok, amelyeket addig csak otthon hallottak/énekeltek ezek az egyébként jóérzésű, de hangos, a téli szünetet már nagyon váró kajla kamaszok.

Felbolydult az iskola, de pillanatokon belül ünnepi hangulat lett úrrá a folyosók, tantermek máskor szokásos reggeli zaján. Ez tartott egészen a a második óra végéig, amikor elhangzott a patak parti alma materben az iskolarádióban az első karácsonyi „ünnepi beszéd”. Erre eddig nem volt példa, hogy ama betlehemi csillagról és a Kisdedről, aki Megváltóként jött a világra, szóljon valaki nem is az osztályban a katedráról, de egyenesen az igazgatói irodából. Akkor, ott megállt az idő, megcsendült a csend a falak között és a lelkekben. Amikor a pár mondat után újra felhangzottak a jól ismert karácsonyi énekek, hiszem, hogy sokan érezték úgy ”Fel nagy örömre..”

Később tudtam meg, hogy az iskola egész közössége, a diákokon és a tanárokon kívül a konyhások, takarítók, karbantartók, fűtők is megálltak erre az időre, és átszellemülten hallgatták, amit akkor még nem is mertek elhinni.

Soha nem felejtem a nagyapám ősz haját idéző Jenő bácsi arcát – mindent tudó, figyelmes szemű nyugdíjas korú karbantartónk volt -, aki könnyes szemmel mondta: ”nem hittem, hogy ezeket a mondatokat, énekeket itt az iskolában még hallani fogom egyszer.”

Mint említettem, segítőim, szövetségeseim is lettek a munkatársaim közül.

A szertárak mélyén a csengő hangú orosztanár, Zsóka karácsonyi éneket gyakorolt, polihisztor magyartanárunk a furulyakíséretre készült.

Miután a diákok a rövidített órák után immár ünnepi lélekkel indultak a téli szünet szabadságába, az otthoni karácsonyvárásba, a tantestület szinte gyermeki kíváncsisággal és izgalommal gyülekezett a könyvtár ekkor már szépen megterített asztalai mellett.

Az örökké kedves és mosolygós Julika keze nyomán a konyhán ekkorra már kisült a jóillatú ünnepi pogácsa, a titkársági ügyintézők izgalommal álltak a tűzhely mellé, és hatalmas fazékban főzték az egyszerű citromos teát. Valahonnan került rétes és beigli is kellő mennyiségben, sőt mint utóbb kiderült a teáspoharakba egy titkos demizsonból némi borocska is csöppent.

Ünnepi illat, ünnepi lélek hatotta át az iskola minden jóérzésű dolgozóját.

Amikor felcsendült az Immanuel kezdő akkordja a furulya lágy dallamával és a tanárnő csengő hangján, nos akkor itt is megcsendült a csend. Szinte érezni lehetett a kétezer éves örömhírt hozó Angyal szárnyának suhanását. Akkor ott, hiszem, mindenki hallotta a régen ki nem mondott, de mindig is érzett biztatást: ”Ne féljetek!”.

Karácsony szelleme lengte be az iskola falait, és könnyek csillogtak a szemekben. És szeretet hatotta át - hiszem -, mindannyiunk lelkét.

Krisztus után 1988-at írtunk akkor...

/ZE/