Székely János

A MADÁR, FIÁHOZ

Sikoltoztam, mint az a pöttöm

Madár, mint az a rozsdafark,

Ki egykor kéményembe költött,

S hogy tüzet raktam, megzavart

Ösztönével beszállt a házba,

Körülrepdesett, és vadul,

Már-már sikítva kiabálta,

Hogy irgalom, hogy füstbe fúl,

Hogy oltsam el a tüzemet, mert

Megfúlnak fent a fiai...

Visítottam, ahogy csak ő tud,

Csak állat tud visítani...

Rimánkodtam. Öt kontinensen

Szállt át a hangom: emberek,

Nézzétek, baj van a fiammal,

Siessetek, segítsetek.

Reátok bízom – ordítottam –,

Vigyázzatok reá, hiszen

Ettől függ kedvem és bizalmam –

S nem hallgatott rám senki sem.

Kedves fiam, tüzek lobognak,

Füst száll, végzettel viselős.

Nem bízom én már senki másban,

Magadra bízlak: légy erős.

Erős légy, vészeld át, viseld el,

Ameddig mód van tűrni – tűrj.

S ha nincs már mód, még ott a szárnyad,

Ott van még óriási szárnyad:

Feszítsd ki bátran és repülj!