IRÁNYTŰ SZABAD GYÖRGYTŐL

Egy gyászszertartás értelemszerűen mindig szomorú. Szabad György akadémikus, a rendszerváltás utáni első országgyűlési elnök egy évvel ezelőtti búcsúztatásában a Fiumei úti sírkertben mégis volt valami felemelő, ami vigaszt jelenthetett a fájdalmas veszteségre. Nem pusztán azért, mert Áder János köztársasági elnöktől Lovász Lászlóig, az MTA elnökéig sokan méltatták a munkásságát, elévülhetetlen érdemeit. Hanem amiatt is, mert az általuk megfogalmazott gondolatok, az életmű értékelése alkalmas volt arra, hogy a társadalomban tudatosodjon a professzor történelmi jelentősége. Hogy a legszélesebb körben váljon nyilvánvalóvá: szellemi-politikai örökségét nem egyszerűen lehetőség, hanem valójában kötelesség folytatni.

Egy év elegendő idő ahhoz, hogy számot vessünk: mi történt ezzel a szellemi hagyatékkal. Őrizzük-e az örökségét nem csupán protokolláris, hanem gyakorlati, stratégiai szempontból. A nemrég a tiszteletére megjelentetett, A polgári átalakulásért című emlékkötet jelzi: a történész gondolatai nem válnak az enyészet, feledés martalékává. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által gondozott kiadvány azokat az előadásokat tartalmazza, amelyek múlt év decemberében hangzottak el Szabad György tevékenységének legfontosabb tudományos, majd a rendszerváltást követően valóságossá váló színterén – az Országházban.

A volt tanítványok, munkatársak a gazdag életmű egy-egy állomásán keresztül rajzolják meg a varázslatos személyiségű tanár portréját.

Az esszék azonban arra is inspirálnak bennünket, hogy eltűnődjünk: vajon mit szólna ma mindahhoz, ami azóta történt hazánkban és a nagyvilágban? A kérdés természetesen megválaszolhatatlan marad, ám nem csupán üres szónokias fordulat a felvetés, hiszen egy egész életében a nemzet számára demokratikus megoldások kimunkálásán fáradozó tudósról van szó, aki a múltat mindenekelőtt a jelen s a jövő jobbá tétele szempontjából vizsgálta.

Másrészt pontosan levezethető egy következetes pályából, munkásságból, miként vélekedne egy sor kérdésben, ami átszövi mindennapjainkat és felégetheti jövőnket, ha nem vagyunk résen. Hisz az, aki a népfelség elvének az élet minden területén való érvényesítése mellett szállt síkra, hogy is ne támogatná az emberek szuverén döntésének kinyilvánítását, a lakosság megszólalását egy olyan fontos ügyben, mint hogy az EU vezetése betelepíthet-e hazánkba ismeretlen idegeneket, akik nem mellesleg nem ide akartak jönni, ám kényszerlakhelyül mégis hazánkat jelölték ki számukra. Ugyanígy nem támogatná, mert sohasem támogatta a brüsszeli erőszakos hatalomkoncentrációs törekvéseket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy Szabad György a jogállamiságot, a nemzeti önállóságot, a demokratikus elkötelezettséget elengedhetetlennek tartotta.

Meggyőződéses magyarként és demokrataként mindannak ellentmondana, ami ezeket az értékeket csorbítaná. Mint Kossuth Lajos pályafutásának legautentikusabb kutatója nem is tehetne, gondolkodhatna másként. Aki már a pártállam idején, a nyolcvanas évek elején is Magyarország állami önállóságát tartotta az egyik legfőbb értéknek akadémiai székfoglalójában, az a farizeus nemzetállam-ellenes, jogrelativizáló szándékok idején még erősebben ragaszkodna hozzá. Hiszen már eleve az ő eszméi, tanításai is ott munkálnak abban, hogy számunkra is ennyire nélkülözhetetlen az állami önrendelkezés, a jogszerűség tisztelete.

Kövér László a kötet köszöntőjében arról beszél: megtisztelő volt számukra, hogy az akadémikus tiszteletbeli tanítványai közé fogadta őket az évek folyamán. Az Országgyűlés jelenlegi elnöke úgy fogalmazott az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal kapcsán: a vitát a kátyúból kiemelő, elvszerű kompromisszumot teremtő hozzászólásainak jelentőségét akkor is érezték. Ma már azonban pontosan tudják, hogy a rendszerváltás korszakalkotó munkájában Szabad György pótolhatatlan volt.

Figyelemre méltó, hogy a mai házelnök és Erdődy Gábor, a kiváló történész egymástól függetlenül úgy látják: nemzeti és polgári iránytű szerepet töltött be Szabad György. Kövér László arra is kitért: abban, hogy nem tévedtek el a politikai-szellemi labirintusok sűrűjében, nagyobb szerepe volt Szabadnak, mint ahogy akkor gondolták volna.

Egy iránytű azonban állandóan mutatja az utat – ma is.

Mint ahogy a történészprofesszor a nemzeti és polgári gondolkodásnak a praktikumát is megmutatta. Hogy megvan ebben az értékrendben a gyakorlatiasság, a túlélés képessége is. Az életművéből tehát erőt, bátorságot, a kételyeinkre pozitív válaszokat, bizonyosságot kaphatunk. Áradt belőle az optimizmus: hogy minden helyzetből, gödörből föl lehet tápászkodni és győztesen tudunk kikerülni.

Kónya Imre, a rendszerváltó MDF frakcióvezetője a könyvben felidézi, hogy amikor 1990. május 2-án az első szabadon választott Országgyűlés legelső törvényét – amely az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségéről szólt – megszavazták, az akkor még ideiglenes házelnök néhány gondolatot fűzött hozzá. Míg Kossuth egyik híres beszédében arra intett, „annyi energiát a kivitelben, mint amennyit tapasztaltam a megajánlásban”, ő azt mondta: „Nem elég a szó, tettek kellenek!”

Szabad György jelszava ma is érvényes, s ez az iránytű mutatja az utat, amikor a nemzet sorsáról, jövőjéről kell dönteni. Ő javasolta 2011-ben, hogy az új alaptörvény kezdődjön a Himnusz első sorával: „Isten, áldd meg a magyart”.

A professzor, aki mint egy mesteri sakkjátékos, minden következményt mindig számításba vett, nemzeti imánk folytatását is hozzáérthette: „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel.”

/Megyeri Dávid/