TÖRTÉNELMI VÁROSOK

POZSONY

Elöljáróban szeretném röviden elmesélni a pozsonyi koronázási domb történetét. Ez a hely pótolhatatlan szerepet töltött be a magyar királyok koronázási ünnepségei során. Erre a dombra lovagolt fel az újonnan megkoronázott király, és tett négy kardvágást a négy égtáj felé, jelezve ezzel, hogy a hazát bármely irányból jövő támadással szemben megvédi. 1897-ben itt avatták fel Mária Terézia márványszobrát, a pozsonyi Fadrusz János nagyszerű alkotását, amelyet 1920-ban cseh katonák felrobbantottak. A Csehszlovák Köztársaság megalapítása után Milan Rastislav Štefanik emlékműve került ide egy, a cseh oroszlánt ábrázoló hatalmas szoborral, amelyre később az ún. „szlovák állam” (1938-1944) nem tartott igényt, a szocialista Csehszlovákia pedig a tábornok szobrát is eltávolította.

Ma az 1848/1849-es nemzeti újjászületés szlovák triumvirátusának, Ľudovít Štúrnak, Jozef Miloslav Hurbannak és Michal Miloslav Hodžának a szobra áll itt.

Pozsony városának több neve is van, s ez Európában, főleg pedig Közép-Európában nem számít ritkaságnak. A Preßburg, Bratislava és Pozsony elnevezések nemcsak politikai változásokról és a város többnemzetiségű mivoltáról tanúskodnak, hanem a Duna-parti település három különböző emlékezetére is utalnak. Már e nevek 19. és 20. századi használatában is a közép-európai nemzetállami törekvések főbb vonásai figyelhetők meg. Elena Mannová Pozsony historiográfiájáról a következőket írja egy közelmúltban megjelent kötetben: „Már első látásra megállapítható, hogy valójában több történet létezik, s ezek a városban élő etnikumok hierarchiáját felforgató politikai és társadalmi változásoktól függően alakultak.” Bár e tanulmány a város történetének magyar fejezetét és a magyar hagyományt tárgyalja, szeretném leszögezni, hogy jómagam egy közös, nemzeteken átívelő, nemzeteket összekapcsoló Pozsony-olvasókönyvnek vagyok az elkötelezett híve.

Az alábbiakban öt pontban foglalom össze Pozsony történetének legfontosabb magyar vonatkozásait: Pozsony mint koronázási város, másodszor mint az ún. „hungarus patriotizmus” központja, harmadszor mint a magyar országgyűlés helyszíne, negyedszer mint a „magyar múzsák városa”, továbbá mint a kraxelhuberek szülőföldje.

A város szemiotikájában a magyar emlékezet számára a következő elemek bírnak nagy jelentőséggel: a négy saroktornyú vár, amelynek egyik tornyában a Szent Koronát őrizték, a Szent Márton dóm, ahol a királyokat megkoronázták, valamint a prímási palota, ahol 1848-ban V. Ferdinánd aláírta az áprilisi törvényeket, s ezzel helyet adott a polgári reformtörekvéseknek. A magyar hagyományban Pozsony a koronázási város jelzőjét kapta meg. 1526 decemberében I. (Habsburg) Ferdinándot a pozsonyi ferencesek kolostorában választották magyar királlyá, majd (egyelőre még) Székesfehérváron koronázták meg. Bécshez való közelsége nagy szerepet játszott abban, hogy a 16. század közepétől 1848-ig gyakorlatilag Pozsony volt a Magyar Királyság fővárosa, amelynek magyar elnevezése egy várispán nevéből, a korai középkorból ered a magyar etimológia szerint.

A magyar emlékezetben a középkori Pozsony fontos határerődítményként élt. A romantika nagy költője, Vörösmarty Mihály (1800-1855), A búvár Kund című, népszerű elbeszélő költeményében (1829) egy búvár történetét meséli el, aki 1052-ben elsüllyesztette III. Henrik császár dunai flottáját. A magyarok Pozsonyt, a „helyettes” fővárost mindig egy nyugati, az ország szélén álló városnak tartották, nemcsak német lakossága és civilizációs fejlettsége, hanem politikai elkötelezettsége, az itt élő arisztokrácia és polgárság miatt is.

A „hungarus patriotizmus” fogalmát a modern nemzeti identitást megelőző azonosságtudat értelmében használom, amelynek kiindulópontja a társadalmi osztálytól és anyanyelvtől független, az egész Magyar Királyság iránt érzett lojalitás volt. A „hungarus patriotizmus” egyik szimbolikus alakja a sokoldalú tudós, a pozsonyi evangélikus líceum professzora, (Matthias/Matej) Bél Mátyás (1684-1749).

Pozsonyt északról a szlovák, délről a magyar, nyugatról pedig az osztrák-német nyelvterület határolta. Vallásfelekezetek tekintetében a katolikus többség mellett viszonylag nagyszámú evangélikus kisebbség és zsidó diaszpóra is élt a városban. Bél Mátyás munkásságát nyelvi és vallási tolerancia jellemezte, az országban használt mindegyik anyanyelvet tiszteletben tartotta. A Magyar Királyságról latin nyelven írt nagy enciklopédikus sorozatában az ország történelmi, politikai, gazdasági és etnográfiai sokszínűségét mutatta be.

A többnyelvűségnek Pozsonyban nagy hagyománya van. Egy pozsonyi polgár vagy értelmiségi legalább három nyelven meg tudta értetni magát. A történetírások nemzeti narratívái általában mostohán bánnak ezzel a tradícióval. Érdemes lenne például olyan újságírók és tanárok munkásságát feltárni, mint a Pressburger Zeitung alapítója, Karl Gottlieb von Windisch (1725-1793), a magát „hungarus”-nak nevező, és ezzel együtt a szlovák és a magyar kultúra eseményeiről tudósító Tobias Gottfried Schröer (1791-1850), vagy a szlovák származású professzor és lelkész, a szlovák népdalokat magyar nyelvre fordító Szeberényi Lajos/Ĺudovít (1820-1875).

1825 és 1848 között összesen kilenc alkalommal Pozsonyban ült össze az országgyűlés. Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy itt jött létre a modern magyar nemzet. Az akkori rendi parlament képviselői között a magyar történelem olyan kiemelkedő egyéniségeit találjuk, mint gróf Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, báró Wesselényi Miklós, Deák Ferenc és nem utolsósorban gróf Batthyány Lajos (1807-1849), aki született pozsonyiként később a magyar liberális kormány első miniszterelnöke, majd az 1848/1849-es forradalom vértanúja lett.

Így ír ezekről az évekről Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében: „Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat (…). Nappal a közönség oly kíváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a színházba...”.

A magyar irodalom olyan alakjai éltek és alkottak a koronázó városban, mint Jókai Mór (1825-1904) és Petőfi Sándor (1823-1849). Jókai három éven át az evangélikus líceumban tanult „cseregyerekként” – az egykori Magyar Királyság többnyelvű területein bevett szokás volt a gyerekeket egy időre másnyelvű családhoz küldeni, hogy ott elsajátítsák egy másik nyelvet. Petőfi katonaként Sopronból gyalog érkezett először Pozsonyba, később pedig színészként próbált szerencsét a Duna másik oldalán.

Pozsony iskolavárosként is nagy nevet vívott ki magának. 1465-ben itt hozott létre Mátyás király „Academia Istropolitana” néven egyetemet. 1606-ban alapították meg az evangélikus líceumot, amely évszázadokon át kiemelkedő szerepet játszott a magyar, a német és a szlovák kultúra fejlődésében. A pozsonyi katolikus gimnázium 1714 óta működik, és tanára volt pl. a jezsuita Káldi György (1572-1634), a katolikus Biblia magyar fordítója. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az 1784-ben alapított Királyi Jogakadémiát, amely szintén nagy hatással volt a magyar és a szlovák kultúrára.

Pozsonyt ugyanakkor a magyarországi sajtó szülővárosának is tekinthetjük. 1764-ben jelent meg először a német Pressburger Zeitung, ezt követte 1780-ban a „Magyar Hírmondó”, majd 1783-ban a szlovák Prešpurské Noviny ('Pozsonyi Újság').

De kik is voltak azok a kraxelhuberek? A pozsonyiakat, akikre erős hatással volt a bécsi kultúra, a Habsburgok hű alattvalóinak tartották, és némi iróniával kraxelhubereknek nevezték. A szó eredetileg a szőlőben végzett munkára utal. 1890-ben a város lakóinak kb. 60%-a német nemzetiségű volt. Kraxelhubernek azt a magyarországi identitású, konzervatív beállítottságú pozsonyi német polgárt nevezték, aki a magyar nyelvet használva nevetségessé vált feltűnő akcentusával – e figura egyébként a 19. század utolsó harmadában állandó szereplője volt a magyar élclapoknak.

A 20. század elején, a magyar nemzetállami víziók időszakában Pozsony a magyar utcanevekkel és feliratokkal színre magyar várossá vált. 1914-ben megkezdte működését az Erzsébet Tudományegyetem. A Habsburg Monarchia bukása és a régi Magyar Királyság fölbomlása után Pressburg/Bratislava/Pozsony az újonnan alapított Csehszlovákián belül Szlovákia fővárosa lett.

 A két világháború között, az első Csehszlovák Köztársaság idején pedig a magyar kisebbség kulturális életének fontos központja volt.

/Kiss Gy. Csaba/