Utolsó útjára kísérték Oláh Jánost…

OLÁH JÁNOS,

a "kilencek" költője,

Czine Mihály hűséges tanítványa

(1942. november24. - 2016. július 25.)

  2016. augusztus 16-án utolsó útjára kísérték Oláh János József Attila- és Babérkoszorú-díjas költőt, írót, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagját a Farkasréti temetőben. A temetésen emlékbeszédet mondott mások mellett Fekete György, az MMA elnöke; Lezsák Sándor író, költő, az Országgyűlés alelnöke; Jókai Anna író, az MMA rendes tagja; Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, az MMA levelező tagja.

Folyóiratunk Lezsák Sándor emlékező szavaival búcsúzik a rendszerváltozásig háttérbe szorított írótól, a Magyar Napló alapító igazgatójától, a halkszavú, mindig fegyelmezett költőtől, aki az ELTE Bölcsész Karának diplomájával sem kapott éveken át tanári állást. „Politikailag megbízhatatlanként” elvégezte a TF edzői tanfolyamát, hogy a fiatalok testi nevelésével, ha már a szellemivel nem tehette, tudja eltartani magát és családját. Regényeit, verseit a barátok terjesztették, szellemi útját az egyetemi évektől segítő kezek egyengették (Czine Mihály Tanár Úr számtalanszor kiállt mellette is, csak úgy, mint a „majdnem ózdi” Utassy Józsefért vagy éppen Mezey Katalinért, aki később Oláh János hitveseként segített a szellemi és testi terheket elhordozni).

/Szerk./

"Halottunk van, mondtam az elmúlt héten, pénteken a tokaji írótáborban, temetetlen halottunk van, mondtam, ő a mi halottunk is, barátunk, írótársunk, Oláh János.

 Hetvenedik születésnapja előtt úgy készültem a köszöntésére, hogy újra átéltem az Örvényes történelmi drámáit, Száműzött történeteit, most pedig, a gyászhírt követően beköltöztem összegyűjtött verseinek kötetébe. Megint megfogott a felismerés, hogy évtizedek óta egyetlen nagy versvilága teljesedett, és szinte bármelyik verse lehetne akár az utolsó előtti verse is.

Fegyelmezett ember életműve, aki nemzetünk iránti elkötelezettséggel tette a dolgát családban, közösségben, irodalmi közéletben, de minden mozdulatát ellenőrizte, minden gondolatát értelmezte költői énje.

A visszaigazolást váró vágyakozással verseit neki írta, az Örök Asszonynak, hitvesnek, társnak, Katinak, Mezey Katalinnak. Ez az életút nem kényszerpálya, ez a páros életút elhivatott, közösségi terében, a történelmi térerőben – Oláh Jánost idézem: – „sok száz találkozás összerémlik."

Egyetlen találkozást, személyes élményt idézek most újra Oláh János urnakoporsója mellett.

Amikor az Elérhetetlen föld című versantológia született, nekem Oláh János volt a látható legenda. Címadó verse Nagy László biztatásával költői csoportot, a „Kilenceket" emelte föl.

Nekem ő volt a költő és cselgáncsbajnok, aki egyszer a hatvanas évek végén, nem tudom már, hogy milyen hónapban várakozott a csepeli Munkásotthon előcsarnokában, közel a bejárathoz. Ott állt, rezzenéstelenre csiszolt arcával, mint egy kizsűrizett márványszobor. Én akkor érettségizett kocsikísérő rakodómunkás voltam, irodalmi estre gyülekeztünk, az Olvasó Munkás Klub estjére, amikor jött, mi az, hogy jött?!, egyik pillanatról a másikra ott volt Tamási Lajos, akiről tudtam, hogy 1956 októberében szíve élő verset lüktetett, hogy piros a vér a pesti utcán. Tamási Lajos, aki akkor 45 évesen nekem a Nagy Történelmi Öreg volt, aki Édesapámhoz hasonlóan nem csak versekben élte meg a csepeli vas gyötrelmét.

A várakozó Oláh János és az érkező Tamási Lajos talán megbeszélt vagy véletlen találkozása, az a néhány pillanat, örökmozgó némafilm bennem.

Ezt mutatja: Tamási Lajos megáll a márványszobor előtt, kicsit oldalra hajol, mint aki mereven ellenszegül, és a szemével óvatosan elhajt egy feléje lebegő súlyos mondatot.

Mit mondtak, mit nem mondtak egymásnak, nem tudom. Ami megmaradt és máig jelet hagyott bennem: Oláh János befelé forduló, komor tekintete. Mintha egy drámai végkifejlet nézője lennék, úgy ütött meg a fölismerés: ez is a versbéli ötödik alabárdos, ez is tényleg meg fog halni a királyért, és míg a többiek letörlik arcukról a paradicsomvért, addig ez az Oláh János bele fog halni az igazába, mert ez az ember komolyan, halálos komolyan él, érez, gondol és ír.

Kapcsolatunk évtizedeken át egyoldalú volt. A csepeli élmény erősen hatott, olvasója voltam, s ha jött róla hír, ha írása valahol megjelent, mindegyik után úgy éreztem, mintha bátyám lenne. Személyes környezetemből olyan írói munkásság erősödött, akit személyes élményem, egyszervolt találkozásunk élménye is hitelesít. Valamikor, 1977-ben lakiteleki otthonomban Fábián Zoltán, az írószövetség akkori titkára volt vendégünk. Állt a könyvespolc előtt és érezhető elismeréssel mondta:

– Látom, itt vannak a Hetek, Ágh Istvánék, itt vannak a Kilencek, Utassyék.

– Ekkor fekete aktatáskájából kivett egy könyvet – Ezt Neked hoztam, Oláh Jancsi regényes életrajza. Nem tud róla, de terjesztem.

Tudtak vagy nem tudtak arról, valakik valahol, de terjesztettük Oláh Jánosék könyveit, ahogy később terjesztettük a Remetei Kéziratokat is. És tudtuk azt is, hogy társaival együtt rendkívüli próbatétele volt az 1994 óta megjelenő Magyar Napló szerkesztése, megtartása.

Egy irodalmi interjúban Szakolczay Lajosnak, a fiatalokért aggódó gondolatait Oláh János így összegzi:

„Azért én szeretném, hogy a nemzeti eszme, a népiség iránt elkötelezett fiataloknak nem kellene mindenáron egzisztenciális hátrányt elszenvedniük a jövőben azokkal a társaikkal szemben, akik a mellébeszélést vagy éppen a nyílt hazudozást választják."

Ez is lehetne Oláh János tovább élő, éltető végakarata.

Ennek a gondolatnak sírt nem áshatunk, ez temethetetlen, ez a túlélők feladata, természetes kötelessége. Így lesz a test földi elmúlásából lelki, cselekvő, munkáltató újjászületés, amikor az életmű immár örökmécses az öröklétben, a küzdelmes életút példázata, tanítása pedig nemzeti sorsunkat erősítő, jobbító feladat, szolgálat.

Kedves János!

Ezt megerősítve búcsúzom Tőled az Országgyűlés, a lakiteleki találkozók, találkozások és a Népfőiskola nevében is.

Isten Veled!

Isten velünk, Barátaim!”

 /Lezsák Sándor író, költő, az Országgyűlés alelnöke/