MAGYAR GOLGOTA

 (Október 6. emlékezete)

.„Engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október hatodika térdeimre borulva fog hontalanságom remete­lakában látni, amint az engem kitagadott haza felé nyújtva agg karjaimat, a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét, hűségükért a haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak…”

 Kossuth Lajos szavai ezek, nem csupán leírva, hanem a saját hangján elmondva. 1890. szeptember 20-án nem létezett még rádió, így rádiós szózat sem – a fonográf viaszhengerére rögzítette szavait a száműzött kormányzó. A turini remetétől ez az egyetlen hangfelvétel maradt ránk – s aligha véletlen, hogy épp az aradi tizenhármakat emlegeti benne.

A vértanúk kultusza akkorra már nemcsak kiforrott, de a kiegyezést követő gazdasági felvirágzás ismeretében sajátos mellékízt is kapott: manapság kettős beszédnek vagy tudathasadásnak is nevezhetnénk, hogy a kor közvéleményében békén megfért egymás mellett Kossuth tisztelete és a ferencjóskás porcelánbögrék divatja. Pedig az ifjú császár kegyetlen volt a szabadságharc tisztjeivel és tábornokaival, akik az osztrák seregben tettek esküt, így Bécsből nézve közönséges árulóknak számítottak. A trónfosztott uralkodó azon pedig különösen felbőszült, hogy többségük nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert. Miklós cár joggal sértődött meg császári rokonára, amikor a tömeges kivégzésekről értesült – ám egy bő évszázad múltán utódai „törlesztettek” Nagy Imre tőrbecsalásával, miután kicsalogatták a jugoszláv követségről.

Hogy miért épp október hatodika? Az időzítés is propagandacélokat szolgált. „Latour nyakán kötél” – írta Petőfi időszerű ver­sében az október hatodikán kitört bécsi forradalomról, melyben a hadügyminisztert is lámpavasra lógatták. Az évforduló nemcsak a rebellis magyaroknak volt intő jel, hanem a rebellis osztrákoknak is: a császári udvar számára a nemzeti önállóságnál is nagyobb veszélyt jelentett a monarchikus rendszer megkérdőjelezése. Az meg már a magyar lélek önsajnálatához szolgáltat adalékot, hogy a vértanúkat épp a „szerencsétlen” tizenhármas számmal kapcsolta össze. Kétségkívül nem tizenketten voltak, mint az apostolok – a számmisztika fogságában így azonban jó néhány mártírunk kényszerűen kiszorult a nemzeti emlékezetből.

Nem került fel Barabás Miklós litográfiájára például Batthyány Lajos miniszterelnök sem, akit pedig október hatodikán lőttek főbe – igaz, nem Aradon, hanem Pesten. Ormai Norbert honvéd ezredest már augusztus 22-én kivégezték Aradon; Kazinczy Lajos honvéd ezredest (a költő fiát) pedig csak október 25-én. De szóba lehetne hozni a szintén kivégzett, eredetileg cseh Hruby Gyula bárót, továbbá Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédjét is, aki csak azért nem állt a bitó alá, mert az aradi várbörtönben megtébolyodott, s ott is halt meg 1850 februárjában.

Az idők során sikerült a megszállott Haynau tábornokra kenni az egész oktalan, túlméretezett bosszúállást, csak hogy megóvják az atyáskodó császár imázsát, a „magyarimádó” Sissivel az oldalán. Holott Ferenc József kívánsága volt az is, hogy négy kivétellel a katonaembert vérig alázó akasztás legyen a kivégzési mód. Kiss Ernő azért részesülhetett a főbelövés kegyelmében, mert nem harcolt császári csapatok ellen; Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért, mert az osztrákoknak adták meg magukat; Lázár Vilmos pedig azért, mert Pest városparancsnokaként jól bánt a hadifogoly osztrák tisztekkel. Török Ignácot a hóhér elől az infarktus vitte el. Mindez azonban a magyar Golgota mítoszán vajmi keveset változtat. S nem is fog, míg csak egy magyar lesz a Földön.

/Csontos János /