KOSSUTH UTOLSÓ REMÉNYSUGARA

Százötven esztendővel ezelőtt, 1866 nyarán zajlott le a porosz–olasz–osztrák háború, amelyben a magyar emigrációnak utoljára nyílt alkalma arra, hogy fegyverrel próbálja meg szülőföldjét felszabadítani. Ezen háborúban az olaszok célja Velence megszerzése volt, míg a Német Birodalom megalakításán fáradozó Poroszország Ausztriát kívánta a német területekről kiszorítani.

Nem állt érdekükben Ausztria megsemmisítése, de terveik megvalósítása érdekében előhúzták a magyar kártyát. A magyar emigráció támogatásával revolverezhették az osztrákokat, akik joggal tarthattak attól, hogy az egykori ’48-asok felkelést robbantanak ki a hátukban.

A háború kezdetekor Kossuth Lajos II. Viktor Emánuel olasz királlyal, míg a „komáromi oroszlán”, Klapka György tábornok Otto von Bismarck porosz kancellárral folytatott megbeszélést a magyar szerepvállalás tekintetében. Ekkor körvonalazódott az a terv, amely szerint Garibaldi 28 ezer önkéntessel – köztük a Magyar Segélysereggel, az olaszországi magyar légióval – az Adria irányából, míg északról a porosz csapatok, valamint a porosz területen felállítandó magyar légió indul el Magyarhon felszabadítására. Ám ebből szinte semmi sem vált valóra, mivel az olaszok custozzai győzelme és lissai veresége kizárta a délről tervezett támadást, a július 3-i königgrätzi győzelem után pedig a poroszok nem óhajtottak tovább hadakozni Ausztriá­val, ezért feleslegessé vált a magyar légiók alkalmazása.

Mi is történt ebben a háborúban, amely aztán meglehetősen szűkösre szabta a magyar légiók mozgásterét? Az északi hadszínterén a magyar származású – 1849-ben ellenünk harcoló, majd 1859-ben Észak-Itáliában jeleskedő – lovag Benedek Lajos táborszernagy vezette a császáriak Olmütznél gyülekező északi hadseregét, amellyel szemben a poroszok három hadsereget vonultattak fel. Mindkét fél Csehországban kereste a döntési lehetőséget, és a június 18-i hadüzenetet követően a hónap végén a poroszok már cseh földön álltak. A császáriak több vereséget is szenvedtek, így Podol, Hühnerwasser, Skalitz és Nachod mellett, amikor Ludwig Gablenz altábornagy június 27-én Trautenaunál végre – a veszteségeket tekintve vereséggel felérő – győzelmet aratott. Benedek táborszernagy az ijesztő veszteségek miatt húzódott vissza a königgrätzi erőd körzetébe, és miután felismerte, hogy a porosz csoportosításokat nem tudja egyesével megverni, uralkodójának a békekötést javasolta. Erről azonban I. Ferenc József hallani sem akart.

Így került sor a döntő csatára Königgrätz mellett, amiben félmilliónál is több katona vett részt, és a modern hadviselés európai nyitányát jelentette. A poroszok újszerű, rámenős hadvezetése, gyors mozgósítási rendszerük, hadseregük jobb kiképzése és persze a császáriakénál jóval modernebb fegyvere – a gyorstüzelő Dreyse puska – megtette a hatását. A páratlan hősiességet felmutató császáriak – a csapatok közül 22 gyalogezred, 3 vadászzászlóalj, 10 huszárezred és 3 tüzérezred volt magyar legénységű – jó darabig állták a sarat, ám a poroszok fölénye és irgalmatlan veszteségeik hatására végül kénytelenek voltak Brünn és Olmütz irányába hátrálni. Délen pont az ellenkezője történt, ugyanis az Albrecht főherceg vezette császári-királyi déli hadsereg június 24-én Custozza mellett verte meg az olaszokat. Aztán a szárazföldi vereséget követően az olaszok a császáriakkal szemben a tengeren is alulmaradtak. A császáriak azonban az északi hadszíntéren elszenvedett katasztrofális vereség miatt nem tudták itteni sikereiket kiaknázni.

A fenti események ellenére július 15-én kezdetét vette a poroszországi magyar légió szervezése, amelynek felszerelési költségeit a poroszok állták. Tisztekben nem volt hiány – hiszen az emigránsok java sokat próbált ’48-as tiszt volt –, ám legénység tekintetében annál inkább, ezért a porosz hadifogságba esett császáriak közül igyekeztek magyar fiúkat verbuválni. Július 26-án Neisse főterén került sor a légió zászlószentelésére és eskütételére. A hazai titkos forradalmi bizottmány elnöke, gróf Csáky Tivadar három zászlót adott át Klapka tábornoknak, és a consecrálást követően eskették fel a légió 1560 katonáját. A porosz és osztrák hadvezetés ekkor már megkötötte a nikolsburgi előzetes békét, ennek ellenére a légiót – amely 8 gyalog- és 1 huszárszázadból, valamint egy hatlöveges ütegből állott – bevagonírozták, majd Oderbergtől gyalogmenetben közelítették meg az osztrák határt. Klapka elbizonytalanodott, hiszen nem tudta, hogy a fegyverszünet újabb erőgyűjtéshez vagy a békekötés előkészületeihez szükségeltetett. A hazaszeretet és a kínzó honvágy végül győzött a józan ész felett, és a Klapka-légió a Moravka völgyében érte el a Kárpátok gerincén lévő fehér keresztet – amely a sziléziai, a morva és a magyar hármas határt jelölte, és augusztus 2-án, csütörtökön 14 órakor lépett újra magyar földre.

A hazai sajtó a továbbiakban ilyeténképpen cikkezett a történésekről: „Klapka tábornok egy állítólagos magyar önkéntesekből álló csapat élén a jablonkai hegyszoroson át Trencsén megyébe tört. A közbejött események s a háborúnak azok által előidézett félbeszakítása természetesen megváltoztatta a porosz főhadiszálláson az idevonatkozólag készített terveket. Klapkának is meg kellett tanulni – saját kárán – az emigránsok közös sorsát, mert nem gondolta meg, hogy Komáromból elutazta és a jablonkai betörés között tizenhét év folyt el. Mint nekünk írják: az egykori honvédtábornok alig érzett magyar földet a lába alatt, már megfordulni és Oderberg felé hátrálni kényszerült összeolvadt csapatával. Reméljük, hogy e rövid intermezzo mind a porosz kormányt, mind Klapka tábornokot meggyőzte arról, hogy tendentiák és operátiókra a magyar föld még nem alkalmas.”

A légió Thurzófalváig jutott, ahol a katonák a helyi magyar birtokosok és a tót parasztok érdektelenségével és közönyével találkoztak. Eközben a Jablonkai-hágó osztrák kézre került, és a császáriak nem tétlenkedtek, igyekeztek a légiót bekeríteni és felmorzsolni, ráadásul a Magyar Nemzeti Bizottság által ígért forradalom sem tört ki. Klapka felismerte a helyzet tarthatatlanságát, és katonáival puskalövés nélkül, nagy kerülővel tért vissza eredeti körletébe. Habár Kossuthék felelőtlenségnek tartották a „turzovkai promenádot”, Klapka és ’48-as bajtársai azt másként élhették meg, hiszen 17 esztendei kényszerű száműzetést követően, fegyverrel a kezükben léphettek szülőhazájuk földjére, és ha csak egy történelmi pillanat erejéig is, de jelenlétükkel tiltakozhattak a Magyarországot sújtó Habsburg-önkény ellen.

Ausztria és Poroszország 1866. július 26-án írta alá a nikolsburgi előzetes, majd augusztus 23-án Prágában a végleges békét. Az olasz–osztrák békeszerződés megkötésére október 3-án került sor Bécsben. A Habsburg Birodalom vereséget szenvedett, északon kiszorult az alakulóban lévő, egységes Német Birodalomból, és dacára győztes déli hadjáratának, elveszítette utolsó észak-itáliai területeit is. Magyarország akkor értékelődött fel I. Ferenc József szemében, aki rádöbbent arra, hogy ha a birodalmát meg akarja tartani, el kell fogadnia Deák Ferenc kiegyezési ajánlatát. Az 1849 óta működő neoabszolutizmus akkor ért véget, amikor 1867 elején az uralkodó kinevezte magyar miniszterelnöknek gróf Andrássy Gyulát.

Kossuth tudta, hogy az 1866. évi háborúval a magyar szabadságharc újbóli kirobbantásának utolsó esélye úszott el.

Az emigránsok többsége megbékélt sorsával – mint ahogy Klapka tábornok vagy a magyar légiók tisztjei és legénysége is –, és beletörődvén a kiegyezésbe, hazatért.

 Kossuth nem tartott velük, hanem maradt a száműzetésben.

/Babucs Zoltán/