EGY MARÉK FÖLD

 (Halottak napja körül elmélázva)

Nem várt vendég kopogtatott be hozzám a minap: földim és gyermekkori cimborám Magyarországon élő Jani fia. Nem tudtam mire vélni a látogatást, kint sűrű hó kavargott, szél cibálta a fákat. A vendég az előszobában lerázta magáról a csillogó pelyheket, még a cipőjét is levetette, aztán jött csak be a szobába. Kis csomagját, a kartondobozt azonban behozta magával.

- Hazamegyek! - mondta hosszú csend után, szinte váratlanul felcsendülő hanggal. Mintha harangok szólaltak volna meg. Bennem is nagyot dobbant az öröm, s utána mondtam visszhangként: Haza! - Örökre! - tette ő hozzá, én meg csak néztem rá némán. Mennem kell! - folytatta. - Vége a háborúnak, ami miatt ide futottam a hazámba, Magyarországra, nehogy részt kelljen vennem a testvérharcban. Most már nem járnak többé katonákat fogdosni éjszaka. Vár a ház. Özvegy édesanyám.

A kert. Eddig is minden éjszaka hazalátogattam álmomban, mint mindenki, aki onnan jött. Végigmentem az udvaron és leültem az eperfa alá...

Sokáig néma maradtam. Megkérdezte:

- Nem üzen haza valamit?

Nemet intettem. Hová, kinek, mit üzenjek? Remélem, hogy könnyebb lesz majd ezután a vajdasági magyarok élete, elmúlik a rettegés, nem zörgetik meg éjszakánként a magyarok házának ablakait. Talán igaza van Janinak, aki most hazamegy ősei házába, nehogy valakit betelepítsenek a menekültek közül. Hazamegy, hiszen az az ő igazi hazája, ott a háza, várja a kert... A temető...

Megöleltük egymást. A markomba nyomta a kis dobozt.

- Ez már nem kell nekem - mondta. - Ha magának sincs rá szüksége, dobja csak ki.

Távozása után kíváncsian bontottam ki a dobozt. Találtam benne néhány képeslapot a falumról. Az egyik a két háború közötti csonka tornyú templomot ábrázolta, a másik meg a régi városházát a piactérrel. És volt egy felvétel a falum alatti csordakútról, ahol valaha én is játszottam gyermekkoromban. Akadt néhány elsárgult újságlap hazai tudósítással és egy kis befőttesüveg. Félliteres lehetett. Lecsavartam a kupakját, a tenyerembe öntöttem a tartalmát: föld volt. Mellette egy cédula, ráírva: ,,A szlatyinai határból."

Otthonról küldték neki ezt a marék földet. Ha nem jönne haza, akkor temessék el vele, hogy hazai földben nyugodhasson. Most nekem adta, nincs már rá szüksége. Kiszórjam?

Naponta elővettem, forgattam, szagolgattam, morzsolgattam a tenyeremben. Ismerősöm nekem is ez a föld. Már a nagyapámat is ismerte, arra jártunk ki a tanyára, a szlatyinai határba. Szekérderékban vittük a fényes ekét, boronát, műveltük a földet, olykor ráborultunk, imádkozva. A hazáért. A családért, termésért és jókedvért. Ez a föld az én hazám is, otthonom, lehet, hogy a saját földem volt valaha. A múltam és a jövendőm. Amikor otthon jártam - egyre ritkábban - mindig elhatároztam; én is hozok egy marék földet a kertünkből. A körtefa alól, ahol nagyapa esti harangszókor levett kalappal álldogált. A múltkorjában, szeptember végén, el is mentem a házhoz, de be volt zárva a kapuja. Ki vagyok már zárva a szülőházból.

Az idén a fenyőfa alatt is helyet kapott ez a Jani gyerektől örökölt marék föld, s ha most lebontjuk a fát, kiviszem majd a Farkasréti temetőbe. Ennél drágább ajándékot nem is helyezhetnék a mama sírjára. Álmodjon ő is arról a régi faluról, ahonnan én hívtam el valaha...

/Illés Sándor/