HATVAN ÉV TÁVOLÁBÓL...
1956
a kelet-közép-európai történelem választóvonala
Az európai és az általános
történelem sorsdöntő évei, fordulatai nemcsak a történészek számára nagyon
érdekesek, hanem a politikusok, pedagógusok és a nehezen megragadható, de
mindenütt jelenlevő emlékezési kultúra számára is. 1956 minden kétséget kizáróan
ilyen év.
Az 1956-tal kapcsolatos
kollektív emlékezet egyik alapproblémája abból a körülményből fakad, hogy a
politikai átalakulás éveiben, 1989 és 1991 között, ez az évszám a
szovjetellenes, antikommunista ellenállás szimbóluma volt. Az 1956-os magyar és
lengyel, az 1968-as csehszlovák, és az 1980-81-es lengyel eseményeket, valamint
az NDK-ban, a Szovjetunió balti államaiban, Csehszlovákiában, Bulgáriában,
Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában történteket 1989-ben egy
teleológiai folyamat részeiként, valamint a Szovjetunió összeomlásának
előszeleként értelmezték.
Az elkerülhetetlen
átalakulás gondolata (diktatúrából demokráciába, egypártrendszerből
többpártrendszerbe, központosított tervgazdálkodásból liberális
piacgazdálkodásba) kétségkívül mindenkire inspiráló hatással volt. A rövid ideig
tartó eufória után azonban a fenti államok átalakulását illetően megmutatkoztak
azok az alapvető különbségek is, amelyek csökkentik a határokon átívelő közös
tapasztalatokat, és megnehezítik bizonyos események megértését.
1956 interpretációival
kapcsolatosan elsősorban a Magyarország és Lengyelország közötti különbségek
bírnak jelentőséggel. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán
elmondott, a sztálinizmus leleplezésében kiemelkedő szerepet játszott „titkos
beszédét” Lengyelországban hivatalosan terjesztették. Az 1954-ben, hároméves
fogság után szabadon engedett reformkommunista, Władysław Gomułka népszerűsége
1956 őszén mindennél nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a lengyel
társadalom nem sokkal később kiábrándult belőle, 1956-57 idején, a szovjet
bevonulás küszöbén, Gomułka a nemzeti érdekek megmentőjeként léphetett fel.
Nagy Imre magyar
miniszterelnök ezzel szemben nem tudta hosszú távon befolyásolni az események
menetét. A hős róla élő képe elsősorban nem 1956-os tetteiből, hanem inkább
mártírhalálából ered. Ha őt és társait nem végezték volna ki, soha nem váltak
volna egy szovjet befolyás alá tartozó, kis közép-európai nemzet
szabadságvágyának szimbólumává.
A következő alapvető
probléma a patriotizmus és a kommunizmus viszonyában keresendő. Viselkedhet-e
egy kommunista patriótaként? Vagy egy patrióta meghatározásánál fogva nem lehet
kommunista? Litván György az 1956 –os magyar forradalom politikai irányzazait
elemezve két baloldali (reformszocialista és nemzeti demokrata) és két
jobboldali érzelmű tábor (nemzeti konzervatív és radikális jobboldali) között
tesz különbséget, amelyek egyike sem bízott a Szovjetunióban és a szovjet
csapatok mielőbbi kivonulását követelte. A magyar történelem e rövid, de fényes
pillanatában a kommunisták és az antikommunisták – összes belső vitájuk ellenére
– osztoztak a szovjet imperializmuson gyakorolt kritikájukban. Az 1956
emlékezete körüli csatározásokban számos antikommunista a szovjet érdekek
kiszolgálójának nevez minden kommunistát.
Lengyel és magyar
kommunisták egy csoportja 1956-ot ugyanakkor olyan nemzeti indíttatású,
reformkommunista kísérletnek tekinti, amely a szocialista értékek megőrzésére
irányult a sztálini önkény nélkül.
Megint más magyar
kommunisták ugyanezen csatározásokban 1956-ot ellenforradalomnak tartják,
amelynek célja az 1919-1944 közötti konzervatív rendszer restaurálása volt.
A hivatalos magyar
megnyilvánulások viszont 1989-ig az ellenforradalmi minősítés mellett a szovjet
hadsereg segítségével megakadályozott polgárháborúról szóltak.
Kádár János 1972 után ugyan
kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia”
összetétellel helyettesítse, mégis az előbbi maradt meg a párt hivatalos
nyelvhasználatában egészen 1989. január 28-ig, amikor is a politikai vezetés
előtt Pozsgay Imre először beszélt 1956-ról mint jogos népfelkelésről. E
megnyilatkozás annál is inkább fontos volt, mert 1956-nak a pozitív magyar
hagyomány vonalába történő beillesztése egy „ellenemlékezés”, és ezáltal a
Kádár-korszak történeti jogfosztásának a magjává vált. 1956 gyökeres
átértékelése egyúttal az ellenzéki csoportok és a hatalmon lévők közti
tárgyalások emlékezéspolitikai előfeltételét is megteremtette.
Szimbolikus események sora
következhetett ezután: az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét társaival
együtt 1989. június 16-án ünnepélyesen újratemették, majd 1989. október 23-án, a
forradalom kitörésének 33. évfordulóján, a Magyar Népköztársaságot köztársasággá
nyilvánították, beillesztve ezzel Magyarország demokratikus hagyományába.
Amikor évekkel később Mécs
Imrét, a fenti tárgyalások egyik ellenzéki résztvevőjét megkérdezték, ki tette
lehetővé ezeket a tárgyalásokat, és ki választotta ki résztvevőit, válasza rövid
és egyértelmű volt: az 1989. június 16-án a Hősök terén tartózkodó tömeg.
A harmadik probléma 1956-nak
a Szovjetunió világpolitikai tekintélyére gyakorolt hatásában mutatkozik meg.
1989 perspektívájából tekintve 1956-ot gyakran a Szovjetunió széthullásának
kezdeteként értelmezik, amelyet követően az 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as
lengyelországi események sora vezetett el 1991. december 25-éig, a Szovjetunió
felbomlásáig. 1956 történeti jelentősége azonban a harmadik világot is érinti. A
nagyhatalmak, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült
Államok, az 1956-os év válságai (Lengyelország, Magyarország, Szuez) során tett
lépései döntő jelentőségűek voltak gyarmatbirodalmi, illetve globális
pozíciójukat tekintve. Egyiptom támogatása a brit és francia imperializmussal
szemben nem csak a harmadik világ államaiban növelte a Szovjetunió hitelét.
Az Egyesült Államok
ugyanakkor nem sokat tett az ún. „captive nations” felszabadítása érdekében,
csupán a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) vette komolyan.
A Szovjetunió ezalatt sikeresnek mutatkozott a gyarmatellenes, főként afrikai
országok barátjának szerepében. A hatvanas évek végéig Afrikában 31 állam nyerte
el függetlenségét. E folyamat során a Szovjetunió olyan tekintélyre tett szert
világszerte, amely mellett elhomályosult a magyar szabadságharc elnyomójának
képe. A gyarmati függetlenségi folyamatok a hidegháború olyan csatamezején
játszódtak, ahol lehetségesek voltak a változások. A szovjet befolyás alatt álló
kelet-közép-európai államokban azonban ebben az időben erről szó sem lehetett.
Az 1956-os év kulturális
értelemben is választóvonalat jelentett. Az enyhülés idején, ellentétben a
politikával, a kultúra minden területén csökkent a szovjet ellenőrzés. A magyar
forradalom erőszakos leverése sokat ártott a nyugat-európai kommunista és
szociáldemokrata pártoknak. Kevésbé ismert tény az a csalódás, amelyet Amerika a
„rabságban tartott nemzetek” lehetséges megmentőjeként okozott, és amely az ún.
’68-as generáció számára a „Nyugat” fogalmának egy sokkal inkább kulturális
tartalommal bíró újraértékeléséhez vezetett. 1956 tapasztalatai megmutatták,
hogy egy politikailag kettéosztott világban, alapvető politikai változások
lehetősége híján, a szigorúan őrzött határok ellenére a kultúra képes hidat
verni a két pólus között.
Az 1956 után felnőtt
kelet-közép-európai generációk számára a Nyugatot nem az IBM, De Gaulle vagy
Kennedy jelentette, hanem sokkal inkább Hemingway, Sartre, Pasolini, Brigitte
Bardot vagy Salinger Zabhegyezője. Sosztakovics, Wajda, Gombrovicz, Örkény, Heym
vagy Kundera – csak néhányan azok közül, akik a Kelet és a Nyugat közötti
kulturális hidakat biztosították. Az enyhülés után már nem lehetett újra
bezárkózni, és a „szocialista-realista” mintákhoz visszatérni.
1956 a szovjet blokk minden
államában választóvonal volt.
A magyar és lengyel
események Kelet-Közép-Európa országaira is hatást gyakoroltak, és ellenállásra
ösztönöztek. Az emlékezés 1956-ra azt tudatosította, hogy a szovjet rendszer
átalakulása és módosítása a hatalmi centrumban ugyanúgy lehetséges, mint a függő
államokban, viszont a szovjet hegemóniától való megszabadulás kísérlete
elkerülhetetlenül erőszakot von maga után, továbbá, hogy a világ
kettéosztottsága a két nagyhatalom és holdudvarai között politikailag, de nem a
kultúra területén szilárdult meg.
1956 emléke nem hatott
közvetlenül, meghatározóan a prágai tavasz vagy a Solidarność reform- és
tiltakozó mozgalmaira, viszont figyelmeztető jelként szolgált a moszkvai vezetés
és helytartói átfogó uralmi igényei számára. 1956 kétségkívül választóvonalat
jelentett, amely bár Kelet-Közép-Európán túlmutatott, de egy kollektív európai
emlékezet megteremtésére csak korlátozottan volt alkalmas. Túl sokszínűek voltak
ehhez az események és túl eltérőek a tapasztalatok Keleten és Nyugaton.
/Pók Attila/