Versek

Palágyi Lajostól

IRIGYLEM

Irigylem fenn a felhőt, mely tétován suhan,

Nem sejti, hogy mi űzi, miért száll céltalan.

Irigylem a szél árját, mely űzi, kergeti,

Nem tudja, hogy e hajszán lelkét leheli ki.

Irigylem az égbolton a csillagfény kigyúltát,

Hogy nem láthatja önnön útját és éjbe hulltát,

A napot is irigylem, ki búcsúfényt vet néki,

Még csak nem is gyanítja, hogy egykor maga ég ki.

Irigylem a víz árját, mely zajlik öntudatlan,

Ezer csúszó csigáját, nyüzsgő halát a habban,

Torlódó fövenyét és a part ringó virágát,

Vívódás, kétség nélkül hogy éli szép világát.

Mindent, mindent irigyelek a földön, föld felett,

Élettelent és élőt, mi ring, suhan, lebeg,

Mindent, ami nem eszmél, nem töpreng, nem kutat,

Mindent, amiben nincsen emberi öntudat.

Új történetírók

Királyt, vezért, hőst újraértékelnek,

Gyalázva mind, kik előtt leborultunk.

Ha még sokáig írnak történelmet,

Lesz könyv a múltról, haj, de nem lesz múltunk.

Hiszek

Hiszesz-e még a régi hitben,

Szent-é előtted még a múlt?

Vagy, ami egykor élt szivedben,

Már mind elkorhadt, megfakult?

A büszke dal, ha újra zendül,

Megdobogtatja-é szived?

Érzem, hogy a könny hogy pereg szemembűl,

Hiszek.

Hiszesz-e az emberiségben,

Hogy van nagy hivatása még?

S mit el nem ért sok ezer éven,

Kivívja egy új nemzedék?

Kimúl a szolgaság, a vakhit,

Bilincset törnek nemzetek?

- Érzem, szememből villám csap ki,

Hiszek.

Mondd, hiszesz-é a földi létben,

Hogy méltó küzdelemre még?

Hogy nem bolygunk örök sötétben,

S jóságos a hatalmas ég?

Hogy a tátongó sírral szemben

Sem kell feladnunk a hitet?

Sugár ragyog könnyes szememben,

Hiszek.